e-világ

Hozzászólás a cikkhez

„Szivárványívemet helyezem a felhőkre, ez lesz a jele a szövetségnek, melyet én a világgal kötök (1Móz 9,13)” – mondta Isten. Szövetséget kötött az élőlényekkel, a madarakkal és a szárazföldi állatokkal, az emberekkel, minden létezővel. Ebben a szövetségben örök renddé lett az, amit a bárka története megjelenít: Isten nem pusztítja el többé az élőket, megkíméli őket, ahogyan megmentette életüket az özönvíz idején. Az élőlények feladata egyszerű: élniük kell. A szövetség az életre s az életért jön létre, a létezés gazdagságáért, mely a teremtő akarata volt, s melyet ő nyilvánított jónak a kezdet kezdetén. Az embernek különleges szerepe van ebben a szövetségben: az embertől jött a rossz, a gonoszság, mely a földet a pusztulás szélére sodorta. És egy ember, Noé – vagy helyesebben egy emberközösség, Noé egész családja – lett a teremtmények megmentésében Isten munkatársává. Az ő hűségükön múlt a világ sorsa.

Ez lett most az újonnan megszülető szövetségi viszony kiindulópontja. Noé története nem visz vissza az Éden harmóniájába. Az Isten kínálta szövetség a kialakult, bűntől megromlott viszonyokat veszi figyelembe, ahol az élőlények egymásból, sokszor egymás ellenében élnek, s ahol az ember eledelévé tette az állatokat. De Isten határokat szab ennek az uralomnak, megtiltja, hogy az állatokat a bennük levő életet egészen birtokba véve – a korabeli természetismeret fogalmaival: éltető vérükkel együtt – fogyassza az ember, s azt is, hogy zsákmánynak tekintse embertársait – legyenek azok bármely népből. Amikor pedig ígéretével korlátozza saját cselekvését – nem fogja özönvízzel elpusztítani a földet –, hatalmas felelősséget helyez Noé minden utódára: többé nem lehet az emberi pusztítás égi, deus ex machina korrekciójára hagyatkozni. Az emberközösség kezében van a föld és minden élőlény sorsa, s a világ egészéért viselt felelősségben Isten munkatársává lehet.

Ökoteológiánk, környezettudatos, teremtésvédő gondolkodásunk egyik alapvető textusa Útmutatónk január havi igéje. Részesei és örökösei vagyunk a szivárványívvel megjelölt szövetségnek. Ebben a szövetségben az egyes növények és állatok, a növénytársulások és tájak sajátos értékét nem emberi mértékkel mért hasznosságuk, hanem a teremtő Isten akarata adja meg. Erre az akaratra csodálkozhat rá az ember, amikor a teremtményekben gyönyörködik. Ember és természet viszonya nem a használó és a használati tárgy viszonya, hanem a teremtésbeli társaké.

A bűn, haszonelvűség és erőszak realitásával szemközt Isten szövetsége korlátokat, lemondást is jelent, annak felismerését, hogy nem birtokosok, csak sáfárok vagyunk. Isten számon kéri tőlünk az ő teremtményei életét, s számon kéri embertársaink életét is. A bibliai logikában a szociális és az ökológiai szempont a legszorosabban összefügg – ahogyan a mai zöldmozgalmak is egyre világosabban felismerik a kettő összetartozását. A világ fölötti uralom álmáról, a természeti erőforrások felelőtlenül szabad használatáról lemondva tehetjük lehetővé a többi élőlény túlélését – s a még felhasználhatón testvérként kell osztoznunk embertársainkkal. De az Araráton kötött szövetség több annál, mint hogy élni hagyjuk a másikat: aktivitásra hív, arra, hogy a világ megóvásában munkatársaivá legyünk, legyen szó akár egy parkbeli fáról, akár egy esőerdőről, mely sok ezer élőlényt, emberközösségeket, sajátos kultúrákat éltet. Az embervilág okozta pusztulástól az Isten általunk, szövetséges társai által akarja megmenteni a létezőket.

Miért a szivárvány lett a jele ennek a szövetségnek, Isten e lenyűgözően nagylelkű hívásának? Talán mert ez jelzi az „égiháború” végét? Vagy égre feszülő óriási íjként Isten félemetes hatalmát jelképezi? A Szentírás mai olvasóiként arra is gondolhatunk: a szivárvány mind közt a legkevesebb praktikus hasznot hajtó teremtmény, valami, amit sohasem ejthetünk el, sajátíthatunk ki – mégis, nincs ember, akiből ne váltana ki gyermeki örömet, csodálatot, hálát. Erőtlen is, anyaga sincsen – mégis megakadályozhatatlanul feltűnik az égbolton. Így emlékeztet a ránk bízott teremtésre, melynek létezése mögött Isten szépséget létrehívó akarata áll, s arra, hogy aki ehhez az akarathoz csatlakozik, az minden törékenysége ellenére is nagy erő részese lesz.

Az özönvíz után megkötött szövetség világában élünk, melyet átjár a bűn okozta ellenségeskedés és a kemény versengés, s ahol a rombolást csak korlátok közé szorítani van esélyünk – de az új szövetség világában is, ahol a kenyér és a bor megosztása által egy testté leszünk. Végső távlatunk nem a túlélés és túlélni segítés, hanem az idő, mikor a párduc a gödölyével hever, és a kisgyerekek kígyókkal játszadoznak békében.

Andorka Eszter

::Nyomtatható változat::