e-világ

Hozzászólás a cikkhez

Az utóbbi hetekben bizonyára nem egyedül küszködöm azzal az érzéssel, hogy az Irak elleni elszánt és globális háborús előkészületeket nehéz tisztán látással megítélni – mintha csak a 12 évvel ezelőtti Irak elleni nemzetközi háború, a "Sivatagi vihar" pora kavarogna még mindig a levegőben...

Érvek és ellenérvek, tények és „ellentények” szállnak a magasba, majd illannak el. Úgy tűnik, hogy politikai és gazdasági vezetők, katonák és békeharcosok, nemzetközi szervezetek és utcai tüntetők minden lehetséges (és lehetetlen) érvet felhoztak már a készülő katasztrófa mellett és ellen – mi pedig mégiscsak itt állunk gyötrő és megkerülhetetlen kérdéseinkkel: mit gondolhatnak és tegyenek ebben a helyzetben a keresztény emberek és a belőlük felépülő gyülekezetek és egyházak? Hova rendeli a keresztény embert a felelőssége és elkötelezettsége?

A múlt pora persze nemcsak kavarogni szokott. Idehaza napjainkban inkább letöröljük mindenről a 10-15 éves port... Talán az sem véletlen, ha a mostani „globális”, „civilizált” érvrendszer a háború mellett régi emléket idéz fel bennem: békeharc. Ma persze senki nem vállalja annak a kockázatát, hogy ezt az önmagában is ellentmondásos szót használja, de az egykori üzenet újraéled: fegyverrel és háborúval is készek vagyunk megvédeni a világbékét! Aki azonban nem híve az elhamarkodott véleményeknek, hamar gyanút foghat: a probléma nem olyan egyszerű, hogy (szándékosan) egy ilyen primitív mondatba foglalhassuk, aztán meg egyszerűen igent vagy nemet mondjunk rá – előre elhatározott szándék szerint. A keresztény emberek és közösségek felelősségét ugyanis, hogy mindent megvizsgáljanak lelkiismeretükben Isten előtt és az emberek iránti számadással, nem tehetjük félre.

Ezt a mérlegelést nem könnyíti meg, hogy szinte semmi sem az, aminek látszik vagy láttatják. S itt nemcsak a taszári kiképzőbázisra gondolhatunk, hanem azokra a világ közvéleménye előtt mindmáig eltitkolt „bizonyítékokra” is, amelyek a terrorizmus vádját támasztanák alá a gyanúba kevert országokkal, illetve vezetőkkel kapcsolatban. Folytathatjuk a sort az elhallgatott háborús érvekkel is: a gazdasági haszonnal (olaj- és fegyverkereskedelem, hadigazdasági fellendülés), a nyugati szövetségi rendszer barátainak a támogatásával (közel-keleti rendezés), a birodalmi és dinasztikus elemekkel az Egyesült Államok vezetésében... E kétes és megtévesztő körülmények megerősítik a háborúellenes erőket, ennek takarásában azonban akaratlanul is éppen annak az iraki diktátornak a – máskülönben reménytelen – helyzete erősödik meg, aki tömegesen elkövetett háborús bűntettek mellett bizonyíthatóan ártatlan százezrek haláláért és megkínzásáért is felelős.

Nem hagyhatjuk számításon kívül az Egyesült Államok elleni terrortámadás óta általánosan elfogadott nézetet, miszerint akkor „az egész nyugati civilizációt érte támadás”. Ha e kijelentés aktuális politikai céljától el is tekintünk, aligha tagadhatjuk a benne rejlő igazságot. E nyugati kultúra pedig ezer szállal kötődik a kereszténységhez, még akkor is, ha ezt a kötődést szeretné lerázni magáról az utóbbi századokban. Felelős-e tehát a nyugati kereszténység e kultúra védelméért?

A válaszadás előtt meg kell világítani néhány lényegi különbséget. Az evangélium hirdetése nyomán születő kereszténység sohasem teljesen azonos azzal a kultúrával, amelybe beágyazódik, és amelyben az általa hirdetett evangélium kifejezésre jut. A kereszténység mindenekelőtt az evangéliumért felelős, valamint azért, hogy az evangélium kulturális hatása lehetőleg maradjon kapcsolatban eredeti forrásával. A nyugati kereszténység tehát felelős a nyugati kultúra védelméért, de elsősorban ebben a „belső” értelemben. Ráadásul jelentős különbség van a történelmében és tartalmában egyaránt sokszínű nyugati kultúra vagy civilizáció, valamint a nyugati politikában és közéletben jelenleg uralkodó, általában neoliberális felfogás között is (ez természetesen érvényes a nyugati kultúrkör minden országára, így hazánkra is). Mindez világossá teszi, hogy a tervezett háború nem a keresztény hívők ügye, még ha éppen „szekularizált keresztes hadjáratnak” tüntetik is fel egyesek. Az egyház nem felejtheti el, hogy a „globális érdek” (a globális világ és haszonélvezői) nem feltétlenül azonos az „egyetemes érdekkel”, az egyház küldetése pedig inkább egyetemes, mint globális: saját történetének tanulságai alapján fel kell emelnie figyelmeztető szavát, ha egyfajta „kultúrharc” jelenségeit látja felülkerekedni, akár egy háborús készülődés során is.

Egészen más érv, hogy a fenyegetett ország, jelen esetben Irak, hosszú ideje és tudatosan nemzetközi egyezményket és határozatokat sért meg – a fegyveres fellépés tehát nemzetközi egyetértés mellett ilyen alapon akár jogszerűvé is tehető. Irak kétes és veszélyt jelentő katonai politikájának gondját nem oldja meg az a jól hangzó ellenérv, hogy sok esetben a támadásra készülő államok is – az Egyesült Államokkal az élen – szerződés- vagy egyezményszegők. Elgondolkoztat bennünket az Ágostai hitvallás is: „A keresztyéneknek szabad ... jogos háborút viselniük...” (XVI. cikk) Nem mondhatjuk persze, hogy a 16. századi irat ilyen kijelentéseit minden kritika nélkül el kell fogadnunk ma is, azt azonban bátran kimondhatjuk: sem egy tetteiben és szándékaiban kétségkívül tömegpusztító diktátor, sem az attól közvetlenül szenvedők vagy fenyegetettek iránti felelősséget nem oldjuk meg puszta elméleti kritikával. A „Ne ölj!” egyetemes parancsa is az elé a fájdalmas kérdés elé állít bennünket, hogy miként válhatna a valóságban is betartottá és betartathatóvá a Szentírás ötödik parancsolata – Nyugaton és Irakban is... Mi se öljük meg azokat, akik a hatalmunkba estek, de azokat az ártatlanokat se lehessen meggyilkolni, akik más hatalmasok kezébe estek.

Békeharc... Belül és kívül egyaránt békétlen világunkban szomorú valóság marad ennek a szónak az üzenete: a béke, a mi embervilágunk békéje mindvégig ilyen marad. Az emberi bűn következtében harc, küzdelem és háború kíséri. Jézus békéje azonban, amelynek megajándokozottai vagyunk, nem ilyen: „az én békességemet adom nektek, de nem úgy adom nektek, ahogyan a világ adja” (Jn 14,27). A Jézustól kapott békességnek pedig rajtunk keresztül kell kiáradnia a világban. Utaidat, Uram, ismertesd meg velünk!

Korányi András

::Nyomtatható változat::