Liturgikus sarok

Liturgikus sarok

Hozzászólás a cikkhez

Rovatunk legutóbbi részeiben az istentisztelet szentségi részéről esett szó. Csodálatos ívet követhettünk végig az úrvacsorai imádságtól, a prefációtól kezdve a mennyei és földi istenimádat egységét megszólaltató Sanctuson és az Isten Bárányát megszólító Agnus Dein át a Jézussal és egymással való közösség megtapasztalását ajándékozó communióig. Az istentisztelet íve most véget ér, s ez emlékeztet a hétköznapokban a világban betöltendő küldetésünkre. Ebben az ad erőt, hogy Isten áldásával indulhatunk. Azonban még egyszer visszatekinthetünk mindarra, amit az istentiszteletben, az ünnepben kaphattunk. Ekkor szólal meg a hálaadás.

Az istentiszteletet lezáró hálaadásnak legegyszerűbb, legtömörebb formáját a jól ismert latin mondatpár foglalja össze: „Ite missa est. – Deo gratias.” („Menjetek, el vagytok bocsátva. – Istennek legyen hála.”) Másik forma is ismert: „Benedicamus Domino!” („Adjunk hálát az Úrnak!”) Ezt feltehetően a gallikán rítusból vették át a római gyakorlatba. Használatáról a 11. század óta vannak adataink. Már ebben az időszakban is számos kiegészítés, ún. betoldás kapcsolódott hozzá, a hálaadó mondatba az adott ünnep üzenetét is belefoglalták. A benedicamusok közül sokat a protestáns gyakorlatban is megtalálunk. A 16-17. századi graduálok tanúsága szerint például így zárult a karácsonyi istentisztelet: „Adjunk hálát, keresztyének, Krisztusnak nagy jóvoltáért, mert érettünk szeretetből születék e világra. – Hálát adunk Úristennek, ő egyszülött szent Fiának, Szentlélekkel egyetemben mindörökkön-öröké.” Míg az első mondat, melyet a lelkész énekelt, a karácsonyi örömhírt ismétli, addig a gyülekezet felelete, a Szentháromság dicsőítése emlékeztet mindarra az ajándékra, amit az istentiszteleten, az igeolvasásban és -hirdetésben, az imádságban és éneklésben, a tanításban és az úrvacsorában kaptunk. Még nyilvánvalóbban jut kifejezésre ez egy másik, általánosabb szövegben: „Menjetek el békességgel, Úristennek áldott népe, s mindenkoron dicsérjétek a ti szent Atyátokat. – Hála legyen az Istennek, ki érdemünk nélkül minket Jézus Krisztus érdeméből fiaivá fogadott.”

Énekverses rendünk utolsó éneke ennek a hálaadásnak a parafrázisa. A leggyakrabban használt „Mily nagy az Úr kegyelmessége” – a 11-es liturgia záró éneke – a 18. század magasztosabb nyelvezetén íródott. A személyes hálaadás és a közösségi hangvétel szerencsésen egészíti ki egymást 12-es rendünk énekversében: „Hadd zengjen hálaénekem, ó Istenem, tenéked, amelyben megköszönhetem legfőbb jótéteményed, mert szerettél, s amit tettél, kegyelmed bizonysága. Hadd zengjen hát víg énekem, lelkemnek buzgósága.” A „legfőbb jótéteményed” kifejezést ebben az összefüggésben a communióra érthetjük. A 13-as liturgia szerint általánosabb hálaadás szólalhat meg az istentisztelet végén: „Az Úristen nagy nevének a mennyen, földön zengjen ének...”

Még két énekre szeretnénk felhívni az olvasók figyelmét. Az úrvacsorai hálaáldás legjellegzetesebb evangélikus éneke énekeskönyvünk 304-es tétele. Ez a korál a szentségért mondott hálaadás legteljesebb foglalata. Emlékeztet arra, hogy az úrvacsorában kapott javak a mindennapokban erőforrássá lehetnek: „Tápláljon minket teste és szent vére életünknek erejére.” Különösen gazdag ez az ének biblikus képekben: „életnek kútfője, legyen üdvünk szerzője”. A második versszak Krisztust, a halált halállal legyőzőt állítja elénk: „halála életet hozott”. Az utolsó versszak pedig a Szentlélek vezetésével való járást idézi, hogy a zárás újra a communio, a közösség képét állítsa elénk, immár a legteljesebb értelemben (földi, gyülekezeti, úrvacsorai közösség, szentek közössége): „Keresztyén szent néped hadd láthasson egységet!”

A témánk kapcsán megemlítendő másik korált nem az úrvacsorai énekek, hanem a dicséretek között találjuk: „Én lelkem, áldva áldjad szép énekszóval Istened” (EÉ 45). A 103. zsoltár parafrázisa Isten jótéteményeit veszi számba, azért ad hálát. A szöveg jól sikerült öszszefoglaló jellege és a nagy ívű dallam bizonyára együttesen eredményezte azt, hogy a 16. századtól sokáig úrvacsorai és istentiszteleti hálaadó énekként használták Németországban. Mi is követhetjük ezt a példát.

Végül essék szó az istentiszteletet befejező hálaadás egy másik formájáról. Ide tartozik ugyanis a záró orgonajáték, a posztlúdium is. A liturgia végén felhangzó művészi darabot sok evangélikus országban figyelmesen végighallgatja a gyülekezet, hiszen az az elimádkozott, elénekelt benedicamus szerves folytatása lehet, és olyan funkciót tölthet be, mint Bach műveinek végén az S. D. G. betűk.

Finta Gergely

::Nyomtatható változat::