A vasárnap igéje

Vízkereszt utáni utolsó vasárnap

Hozzászólás a cikkhez

A vízkereszti vasárnapokon Istennek az volt a célja, hogy igéjével felnyissa szemünket dicsősége meglátására. Hitünk akkor válik teherbíróvá, ha fel tudunk fogni valamit Isten nagyságából és nagyszerűségéből. Ezen a vasárnapon kétségkívül a prófétai szóba rejtett dicsőségére akar ráébreszteni minket.

Azért rejtett Istennek ez a dicsősége, mert a szó becsülete, mint a rossz pénz, megkopott a felelőtlen használatban. „A szó elrepül” – mondjuk mi a pihekönnyű közegnél valami maradandóbbat keresve. De hitelét is vesztette. A kapcsolatteremtés hídjává kellene lennie, s ehelyett a megtévesztés és megfélemlítés eszközévé vált. A szavaknak ez az inflációja nem hagyja érintetlenül a prófétai szót sem, és tegyük hozzá, annak mai változatát, az igehirdetést sem.

Isten mégis ezt az erőtelen és sokszor meggyalázott eszközt választotta ki arra, hogy általa szót értsen velünk. Egyszer a nagy prófétának, Illésnek a feneketlen emberi gonoszság láttán megrendült a hite Isten hatalmában. Akkor az Úristen a Hóreb hegyének egyik barlangjába állította őt, és elvonult előtte. Amint elhaladt, nagy és erős szél szaggatta a hegyeket, és tördelte a sziklákat előtte. „De az Úr nem volt ott a szélben” – olvassuk. A szél után földrengés következett. „De az Úr nem volt ott a földrengésben.” A földrengés után tűz támadt, „de az Úr nem volt ott a tűzben.” A tűz után halk és szelíd hang hallatszott, és az Úristen ezen a módon közelítette meg tartását vesztett szolgáját (1Kir 19,11–12). A sziklát törő vihar, a mindent megingató földrengés, a megemésztő tűzvész Illés végét jelentette volna. Isten azonban viszszafogta hatalmát, és a kapcsolatfelvételnek gyarló emberi szavakat igénybe vevő kíméletes módját választotta. Mert igaza volt Izrael népének a törvényadás hegyénél: Isten közvetlen jelenléte a bűnös ember számára elviselhetetlen. Ezért az Isten emberének, aki az Úr nevében szól, sincs más fegyver a keze ügyében az igén kívül, így azután bárki elutasíthatja. Csupán az Istentől kapott „halk és szelíd” prófétai szó erejére hagyatkozhat, hogy ilyen módon méltóképpen képviselje megbízóját.

Kedvezőtlen helyzete ellenére a prófétai szóban hatalmas erő van, mert azt maga Isten teszi nyomatékossá. Isten igéjének a dicsősége éppen abban van, hogy bár az ember elutasíthatja, Ő akkor is „támaszt” prófétát, azaz Ő hívja el, és teszi alkalmassá erre az emberi lehetőségeket felülmúló feladatra. Ő adja igéjét a próféta szájába, amit a próféta nem másíthat meg kénye-kedve szerint. Nem élhet vissza a szóval, hiszen éppen az alapigét megelőzően volt szó a mágia és varázslás kárhoztatásáról, az „igézés” elítéléséről, amely szentségtörő módon megkísérli Istent az emberi akarat alá hajlítani.

A szószék még önmagában nem biztosíték arra, hogy aki arra feláll, Isten szavát hirdeti, még ha prófétának is tartja magát, és bizony nem könnyű az ocsút elválasztani a tiszta búzától, megkülönböztetni a hamis prófétát az igaztól. Isten azonban nem hagyja, hogy igéjével hosszú távon visszaélhessen valaki. Ahogyan Isten Ézsaiásnál mondja: „Az én igém (…) nem tér viszsza hozzám üresen, hanem véghezviszi, amit akarok, eléri célját, amiért küldtem.” (Ézs 55,11) Aki pedig „kész cselekedni Isten akaratát”, megtudhatja, hogy aki szól, „vajon Istentől való-e, vagy magától szól” (Jn 7,17).

Mindezeken túlmenően a prófétai szó dicsősége lemérhető azon is, hogy mostoha sorsa ellenére sem lehet a világból kiiktatni. Ha az ő szolgája, Mózes meghal, Isten támaszt helyébe Mózeshez hasonlókat, akik az ő igéjét szólják. Elhívja őket, és a szavát adja ajkukra a megváltozott időkben is. „Az Isten igéje valóban nincs bilincsbe verve.” (2Tim 2,9) Amikor azután Isten jónak látta, elküldte Jézus Krisztust, aki már nemcsak közvetítette Isten üzenetét, hanem önmagában meg is testesítette, aki maga volt Isten minden embert kegyelemteljesen megszólító Igéje. Az újszövetségi korban sem szűnt meg a próféták láncolata, de ők már nem mondhatnak többet és mást, mint ami Jézus Krisztusban nyilvánvalóvá lett. Az ő dolguk róla tanúskodni, és az ő útját megismertetni az egész világgal.

Imádkozzunk!

Urunk, csodálatosak a Te útjaid! Nemcsak elindítasz minket életünk útjára, hanem utánunk jössz, megkeresel és megszólítasz minket. Köszönjük, hogy gondoskodsz ma is igéd hirdetéséről. Tedd alkalmassá erre azokat, akiket ezzel a nélkülözhetetlen szolgálattal bíztál meg, az ige hallgatóját pedig tedd késszé igéd befogadására és megcselekvésére. Ámen.

Dr. Cserháti Sándor

::Nyomtatható változat::