A hét témája

Misszió plusz

Hozzászólás a cikkhez

Bogjos József

Huszonhat éves vagyok. Másfél éves koromban nevelőintézetbe kerültem. Számomra igazi börtönnek tűnt ez a hely, nem értettem, miért kerültem ilyen szigorú szabályok közé.

Amikor kicsi vagy, nem fogod fel, miért nem jönnek már a szüleid, hogy elvigyenek. A csoporttársaid tudomásodra hozzák, hogy feleslegesen várakozol, de mégis reménykedsz. Amikor ráébredsz az igazságra, akkor új reményt ébreszt benned egy nevelőszülő, aki hazavisz. Eleinte minden szép és jó, de már nem vagy csecsemő, nem az vagy, akire a nevelőszülők vágytak, s azon kapod magad, hogy visszakerültél az intézetbe. Hogy még ez is valamiféle biztonságot jelentett, azt csak akkor veszed észre, amikor átszervezik a gyermekvédelmet, és feloszlatják az intézetet. Új helyre kerülsz, új dolgokhoz kell igazodnod – nagyon nehéz. És ami kint van, az még rémisztőbb.

Növekedve már gondolkozol, milyen nagy dolgokat fogsz véghezvinni, mit fogsz elkerülni – magyarul a szabadulásodat tervezed meg. Ki-ki a saját erejének megfelelően készül fel a kinti életre… Egy intézet zárt világ. Nincs, akiről példát vegyél, aki valami mást mutasson, nincs semmi más, csak az a sajátos intézeti rend. Ez egy nagyon keményen hierarchikus rendszer, mindenkinek megvan a maga helye, amit ki tud harcolni: „csicska”, „köcsög”, „menő”. Voltam mindegyik oldalon. Erős testalkatú vagyok, hamar felküzdöttem magam a menők közé. Míg nem győztek le, azt hittem, verhetetlen vagyok. A hatodikosig mindenkit összevertem az intézetben. Aztán jött valaki, akit nem tudtam megverni. Akkor megingott az önbizalmam, tapasztaltam, hogy én is vesztes vagyok valamiképpen, nálam is van jobb. Nagyon nehéz volt.

Általános iskola után megtanultam két szakmát az építőiparban, de igazából tudtam, hogy csak az időt húzom. Valami olyat akartam csinálni, amivel kitűnök, amit mindenki észrevesz és csodál. Akkor elkezdtem vadul gyúrni. Arnold Schwarzenegger lett a példaképem, tele volt a falam a fotóival. Gyerekkori ábrándjaim, hogy egyszer nagy dolgokat hajtok majd végre, most mind ebbe az irányba nőttek: fel akartam jutni a csúcsra. Mentem is versenyekre, s amikor nem nyertem, még keményebben folyattam a gyúrást. Öt-hat órát edzettem naponta. Öt év alatt 115 kg-ra híztam meg szteroidok nélkül. Egyszerűen félelmetesen nézett ki a testem, s ehhez párosult egy igazán brutális fej, kopaszon, napszemüveggel. Úgy jártam, mint egy medve. Belül egy nagyon érzékeny ember voltam, de éppen ezért akartam, hogy észrevegyenek. Hát ezt el is értem… A buszon nem mertek mellém ülni a lányok, olyan félelmetes hatást keltettem. Amikor Pestre költöztem, hamar híre ment, hogy egy benga költözött a telepre.

De közben nagyon egyedül éreztem magam. Felkerestek néhányan, hogy védeni kellene egy-két helyet, testőrködni, én meg belementem. Mintha egy családba csöppentem volna, minden jónak tűnt, újra haverokra leltem, tiszteltek. Ez a munka azonban valójában nem őrző-védő feladatot takart Mentünk „betámadásokra”. Nem akarok belemélyedni, hogy mi az, de hát erőszakos dolgok: mások lakásának, értékeinek az elvétele. A gyengéktől, akik nem tudnak védekezni, a drogosoktól, akik eladósodtak az anyagért. Valahogy az Isten megőrzött, én egyszer sem bántottam senkit fizikailag, nem kellett ütnöm. Illetve egyszer valakinek adtam egy pofont, de az inkább olyasvalaki volt, mint mi, konkurens. Pedig nagyon nehéz ilyen helyen megőrizni a tekintélyedet, és közben embernek maradni. Csakhogy én valahogy együtt éreztem azokkal a szerencsétlen emberekkel, mert a brutális test mögött én is ugyanolyan gyenge voltam. Akkor már szerettem volna kiszállni, de nem engedtek. Kezdtem mindenkiben csalódni, rászoktam a drogokra is. Végül a többieket letartóztatták, és börtönbe zárták, így kerültem ki az ügyből. Csak ültem otthon több mint egy évig, és gondolkodtam. Pörgött előttem az életem, és egyszerűen nem értettem, miért történnek velem ilyenek. Gyűlöltem magam. Kerestem valamit, amibe kapaszkodhatok.

Akkor kezdődött el az életemben egy hatalmas változás, amikor a kezembe akadt egy könyv, ami arról szólt, hogy Isten-e Jézus. És ahogy olvastam ezt az Isten Igéjével alátámasztott írást, jöttek a válaszok a miértekre, és olyan világosság és tisztán látás fogott el, mint még soha azelőtt. Olyan volt, mint a semmiben egy igaz pont. Imádkoztam, ahogy a könyv sugallta, meg a saját szavaimmal is: „Atyám, te, aki látod a szívemet, és ismered a veséimet, változtasd meg a dolgokat! Látod, hogy semmim sincs, jöttem egy táskával, megyek egy táskával, csak rád számíthatok. Vigyél egy olyan helyre, ahol tapasztalom és érzem a te jelenlétedet!” Akkor vasárnap elindultam a munkahelyemről, s gondoltam, iszom egy kávét. De jött egy érzés, mintha valaki azt mondta volna: szállj fel a buszra. Azon a buszon két fiatal lány vitatkozott hangosan az igaz hitről. Az egyikben olyan tűz volt, hogy azt gondoltam: őt kell követnem. (Na meg a szépsége sem volt elhanyagolható…) Amikor leszállt, leszálltam én is, és megszólítottam. Meg akartam kérdezni, melyik egyházba megy, de rám nézett, és azt mondta, nem ér rá, azzal elrohant. Követtem, mint a filmeken.

A templomban, ahová a lány ment, úgy fogadtak, mintha régi barátjukkal találkoztak volna újra. Betessékeltek, és leültettek egy fiatal házaspár mellé, akik rögtön beszélgetni kezdtek velem. Nem akarom, hogy leírd, melyik templom volt, mert nem ez a fontos. Nem egy egyházról akarok bizonyságot tenni, hanem Krisztusról. Az istentiszteleten hideg zuhanyként ért, hogy a pásztor azzal az imával kezdte az alkalmat, ami a könyvben szerepelt, pedig – most már tudom – nem is ő írta azt. Ez olyan volt nekem, mint egy jel. Még azon az istentiszteleten megtértem. Elszánni magam nehéz volt, de utána olyan győzelmet és boldogságot éreztem, mint még soha, és ez tart mind a mai napig.

Azt szeretném mindezzel elmondani, hogy mindenki keres valamit. Én megtaláltam azt, aki megszabadított. Minden bűnömtől, a szenvedélybetegségeimtől, a magányomból. Nekem az erő most már tényleg Krisztus. Annyi mindent mondhatnék még, amit tőle kaptam. Szinte a semmiből létrehoztunk egy építőipari kft.-t, dolgozunk nagy odadással. és minden másban, az emberi kapcsolatokban is változtak a dolgaim. Nem pottyan minden az ölembe, de Krisztus tényleg segít nekem, ezerszer többet, mint régen a kigyúrt testem. Számíthatok rá. Régen nem tudtam volna beszélni arról, milyen sebezhető voltam. Most Krisztus ereje az, amire támaszkodom. Nekem kell helytállni, de van egy alap, amire lehet építkezni – egy igazán erős alap.

Andorka Eszter

::Nyomtatható változat::