A hét témája

Misszió plusz

Hozzászólás a cikkhez

Az első hívás Kórházi szolgálatom kezdetén úgy éreztem magam, mintha egy ismeretlen, sötét és félelmetes labirintus mélyére kerültem volna. Szinte megbénultam, amikor megálltam egy kórterem ajtaja előtt. Nem tudtam, mit fogok majd mondani, ha belépek, és szembesülök mások betegségével, nehéz helyzetével. Gyengének és kevésnek éreztem magam erre a feladatra, mert azt hittem: itt rendkívüli, nagy szavakat várnak majd tőlem.

Ekkor jött az első hívás, mely erőt adott, hogy tovább folytathassam a szolgálatomat. Úgy is fogalmazhatnék: ez volt az „áttörés”, azzal az Istennel való találkozás, akitől erőt kaphat nemcsak a beteg, hanem a lelkigondozó is.

Az onkológiáról jött a hívás: egy középkorú hölgy lelkésszel beszélne. Beléptem hozzá, s egy percig némán ültünk egymással szemben. Ahogy néztem sápadt, beesett arcát, csontsovány karjait, csak hallgatni tudtam. A némaságot ő törte meg. Beszélni kezdett. Csak úgy ömlöttek belőle szavai, és peregtek le előttem élete sötét filmkockái. Már három hete itt van, és még telefonon sem keresték, azóta nem jött ki a szobájából sem. Hiába kezeli pszichiáter is, csak egyre lehangoltabb. S ahogy hallgatom, értem fásultságának okát. Elvesztette munkahelyét a betegsége miatt, s emiatt egyre nehezebb anyagi helyzetben él. Tavaly csontrákban meghalt egyetlen testvérét is gyászolja. Apja, anyja már eltávoztak az élők sorából. Régen elvált, gyermeke nincs. Az egyetlen rokon kisfiút is féltik tőle a betegsége miatt. Egyre inkább megszakadnak emberi kapcsolatai. A faluban is megbámulják, mert kopasz lett a kezelések miatt, és félnek tőle, mint valami leprástól. Tudja, hogy nincs sok reménye a gyógyulásra, többszörös áttétei vannak. Ahogy hallgattam, megdöbbentem, mekkora terheket cipel ez a szegény aszszony. Egy órán át beszélt, s amikor befejezte, csak némán ültem mellette.

Ugyan milyen okosat lehetett volna mondani? Hogy az Isten azért szeret? Meg hogy viseljük el türelmesen a keresztünket? – ezek a szavak ugyan szépek és igazak, de itt, ebben a helyzetben valahogy mégsem lettek volna elégségesek. A búcsúzáskor zavaromban csak ennyit tudtam dadogni: „Azért, ha ilyen szép az idő, kimehetne sétálni!”

Következő találkozásunkig végig szorongtam. Úgy éreztem, most, hogy kitárta előttem az életét, már nekem kell beszélnem. Tőlem vár valami biztatót. Mikor meglátott, fölpattant az ágyából, felöltözött, és így szólt: „Menjünk sétálni!”

Egy órán át sétáltunk a kórház udvarán. Belém karolt, mint valami régi ismerős. Felszabadultan, görcs nélkül beszélgettünk, szemébe visszatért a fény és a derű, s boldognak látszott. Látogatásaim során már szinte állandó programunkká vált az udvari séta, legutoljára még esős időben is kimerészkedtünk. Gyenge fizikuma ellenére egészen a portáig kikísért, én pedig visszakísértem a kórházi osztályig, mert féltettem: a végén még összeesik. A negyedik alkalomnál elérkeztünk a közös úrvacsoráig is. Ezután nem sokkal kiengedték, és hazamehetett. Nem láttuk egymást többet, mégis megtapasztaltuk Isten erejét e néhány találkozásban. Aki egy profán mondatot felhasználva – „akár sétálhatna is!” – kaput nyitott e beteg nő felé, és megerősítette az ő életét éppúgy, mint az enyémet.

Azóta tudom, bármilyen helyzetben is lévő emberhez kell belépnem: az erőt adó Úr ott van velem, aki a kellő időben megadja az odaillő, segítő mondatot. Isten Lelkének ereje ma is tetten érhető a négyszemközti kórházi találkozásokban.

Áramszünet

Egyik alkalommal a kórházi áhítatra vártam a betegeket az előadóteremben. Egyedül ültem a teremben, amikor hirtelen áramszünet következtében elsötétedett és leállt minden mozgás az épületben. Percekig tartott ez a sötét, dermedt állapot, már arra gondoltam, elmarad az áhítat, hiszen senki sem tud idejönni. Éppen pakolni kezdtem, amikor visszatért a fény, és újra beindult a mozgás. Pár pillanat múlva betoltak egy tolókocsiban ülő férfit az áhítatra.

Sovány, sápadt, borostás arcán, fájdalmaktól gyötört tekintetén, levékonyodott, tehetetlen végtagjain látszott, hogy még az ülés is nehezére esik. Pedig egykor erős volt, fiatal és vagány, most pedig egy élő roncs csupán. Mégis itt van, eltolatta magát az áhítatra.

Meggyújtottam a gyertyákat, és épp kezdtük volna az alkalmat, amikor újra elsötétült és leállt minden. Csak a két gyertya sercegett, és adott némi bátorító fényfoltot. Ekkor mesélni kezdett: „Amikor elindultunk az áhítatra, pont a liftben ért minket az áramszünet. Nagyon rossz volt a sötét, megakadt liftben. A levegőtlenségben óráknak tűnik ez a pár perc… Már megbántam, hogy vállalkoztam erre az útra, hiszen olyan gyenge vagyok. Végre aztán visszatért a fény, és beindult újra a lift. Ideértünk. Most már örülök, hogy itt lehetek, és beszélgethetek egy lelkésszel arról, ami engem foglalkoztat. (…) Tudom, hogy meg fogok halni, már 25 éve szenvedek ebben a gyógyíthatatlan betegségben. Elegem van a szenvedésből, már nem bírom sokáig. Elolvastam a Bibliából minden halállal kapcsolatos részletet. Tudja, én nem voltam templomos, de a betegségem odahajtott, hogy választ keressek a saját kérdésemre. Most örülök, hogy ezt egy lelkészszel is megoszthatom. Nem félek a haláltól. Ahogy az 1. Korinthusi levélben is benne van: mindnyájan át fogunk változni, én is itt hagyom ezt a nyomorult testemet. Csak már itt lenne, várom azt a percet: akkor majd megbeszélhetek mindent az Istennel, mindent, amit most nem értek, hogy miért kellett ez az egész szenvedés...”

Csak ültem, és hallgattam őt, csodáltam a nyíltságát, bátorságát, ahogy szembenéz saját sorsával, ahogy őszintén kérdez, keres, és alázattal el tudja fogadni a választ. Vajon hány embernek van ehhez mersze? Ilyenkor érzem azt, hogy bár nekem kéne segítenem, erősítenem őt, mégis ő bátorít engem és a körülötte lévő többi beteget...

A magány erőtlensége

Idős, fehér hajú asszony. Két hónapja fekszik itt, az onkológián. Szomorú szemeiből könnyek folynak.

„Már nem bírom tovább – mondja sírva. – Ez a várakozás felőrli az összes erőtartalékomat. Nem mondanak semmit, nem történik, nem változik semmi. Nem tudom, javul-e vagy rosszabbodik az állapotom. Már az is jobb lenne, ha megmondanák, hogy meg fogok halni. Elfogyott a türelmem, elfogyott az erőm, már talán az imádságom se hallatszik fel az Istenhez. Távol vagyok az otthonomtól, a családom csak ritkán látogat meg, mert messze vannak, és drága az útiköltség. Nagyon nyomorultul vagyok, és már hónapok óta tart ez az állapot. Kérem, imádkozzon velem, hátha úgy hangosabb az imádságom. Hátha úgy meghallgatja az Isten is, és végre történik már valami!”

Megrázó volt egy valamikor erős hitű asszonyt ilyen állapotban látni. Úgy éreztem, tényleg ereje végéhez ért. Megígértem, pár nap múlva ismét felkeresem. Semmi jóra nem számítva léptem be ismét szobájába.

Felült az ágyán, és sugárzó arccal mondta: „Menjünk ki inkább a folyosóra!” Mintha kicserélték volna. A pár napja keserűnek látott arca örömtől ragyogott. „Képzelje, mi történt! Tegnap a doktor úr megvizsgált, és azt mondta, hogy szépen javulok, és szombaton haza is mehetek! El sem tudom mondani, milyen boldog vagyok! Isten meghallgatott minket, amikor a múltkor meglátogatott. Érkezett egy levél otthonról is, hogy nagyon hiányzom, és várnak haza, imádkoznak értem. Ez olyan erőt adott nekem …” – és olvassa a levelét hangosan, vidáman.

Hogy mit jelenthet ilyen állapotban egy otthonról küldött levél vagy akár csak egyetlen látogatás is, melyen keresztül Isten újult erőt adhat a betegség leküzdéséhez – nem kell külön bemutatni, hiszen aki átélte, maga is megtapasztalhatta. S ebben az erősítő szolgálatban bárki segítőjévé válhat gyenge, erőtlen, beteg embertársainak. Aki ezt vállalja, meglepve veszi majd észre, hogy talán több „erőt adó” élmény éri az „erőtlenség színterén”, a kórházakban, mint néhány bezárkózó, elsivárosodó, elerőtlenedett gyülekezetben.

Bajuszné Orodán Krisztina kórházlelkész

Regionális hozzárendelés: Kórházmissziói Szolgálat

::Nyomtatható változat::