Keresztény szemmel

Üzenet az Ararátról

Hozzászólás a cikkhez

Rovatunk a környezet mint teremtett világ megőrzése, fenntartása és védelme iránt elkötelezett emberek közös kezdeményezése. Az alábbi írásban egy gyakorlati modell, az ökológiai lábnyom segítségével ismerhetjük meg az ökológiai válság égető problémáját.

Pusztul körülöttünk a természet. Ezt nemcsak a híradásokból tudjuk, naponta tapasztaljuk is.

A természetvédők igyekeznek számszerűsíteni a rombolás mértékét, és kiutat mutatni mostani helyzetünkből. A napjainkban legjobbnak tartott modell – az ökológiai lábnyom elmélete – sokakban felidézheti Jézus szavait: „Ne gyűjtsetek magatoknak kincseket a földön!” (Mt 6,19) A folytatás ugyan nem molyról és rozsdáról szól, hanem a természeti erőforrások feléléséről, azonban jézusi szellemben mutat rá a föld és ég kapcsolatára – vagy modernebb megfogalmazásban –, a szellemi élet, a szociális felelősség és a környezeti tudatosság összefüggéseire.

Az ökológiailábnyom-elmélet alapjait az 1970-es években fogalmazta meg William Rees kanadai tudós, majd honfitársa, Mathis Wackernagel a 90-es években sokat csiszolt rajta. A modell akkor vált széles körben ismertté, mikor a világ legnagyobb civil természetvédelmi szervezete, a pandamackós címeréről ismert WWF, 2000-ben átfogó jelentésben hasonlította össze az egyes országok ökológiai lábnyomát.

Az ökológiai lábnyom segítségével jól számszerűsíthető, hogy életmódunknak milyen hatása van a természetre. Minden egyén ökológiai lábnyoma hat elemből áll össze: az első az a terület, amelyen a táplálkozásához szükséges gabona megtermelhető, a második annak a legelőnek a nagysága, amely az általa elfogyasztott hús előállításához nélkülözhetetlen, a harmadik a fa- és papírfogyasztásának megfelelő nagyságú erdőterület, a negyedik a hal, rák, kagyló stb. fogyasztásával arányos tengerdarab, az ötödik a lakásához szükséges földterület, végül a hatodik annak az erdőterületnek a nagysága, amely kinek-kinek egyéni energiafogyasztásával arányos mennyiségű szén-dioxid megkötéséhez szükséges.

1999-ben bolygónkon a biológiailag aktív földterület és tengerfelület nagysága 11,4 milliárd hektár volt. Ez azt jelenti, hogy a 6 milliárd földlakó mindegyikére 1,9 hektár jut. Ezzel az 1,9 hektárral úgy kellene gazdálkodnunk, hogy ne csak az élelmünk és iparcikkeink megtermelésére, lakásunkra és templomainkra legyen elég, de elegendő és jó állapotú természetes ökoszisztéma (erdő, folyó, puszta stb.) maradjon, hiszen ezeknek köszönhetjük egyelőre még elviselhető levegőnket és éghajlatunkat, gyógyszerészeti alapanyagainkat, illetve számos olyan szolgáltatást, amit a legtöbb ember magától értetődőnek és ingyenesnek tekint.

A nekünk jutó 1,9 hektárral szemben 1999-ben az egy főre eső ökológiai lábnyom földi átlaga 2,3 hektár volt, ami hosszú távon tarthatatlan, hiszen ez azt jelenti, hogy a Föld természeti tőkéjét éljük fel. Az egyenlőtlenségek érzékeltetésére álljon itt néhány ország ökológiai lábnyoma. Egyesült Arab Emirátusok: 10,13 hektár, Amerikai Egyesült Államok: 9,7 hektár, Finnország: 8,42 hektár, Németország: 4,71 hektár, Oroszország: 4,49 hektár, Magyarország: 3,08 hektár, Irak: 1,38 hektár, Mozambik: 0,47 hektár. Egy átlag amerikai háromszor annyi természeti kincset él fel, mint egy átlag magyar, mégsem lehetünk elégedettek. Ha minden ember csak akkora hatással lenne a bolygó élővilágára, mint mi, akkor is legalább másfél Földre lenne szükségünk.

Nyilvánvaló, hogy nem Mozambikot szeretnénk utolérni. Hát akkor mit kellene tennünk? Az igazán érdekes kérdések itt kezdődnek, és ezek megválaszolására rovatunkban nem maradt hely. Aki az evangélikus Finnország nagy ökológiai lábnyomát akarja megérteni, olvassa el Hannu Raittila „Semmiben meg nem fogyatkozom” című regényét. Én most egy kevésbé lírai műből, a bevezetőben említett kanadai szerzőpáros „Ökológiai lábnyomunk” című könyvéből idézek néhány mondatot, amelyek már a megoldásról szólnak: „A kezdeményezések közé tartozik a nagy sűrűségű, különösen kellemes belvárosok rekonstrukciója, valamint a megújuló energia használata a kereskedelmi és lakóépületekben… Felfedezhetjük újra, hogy barátokkal találkozni hazafelé kerekezés közben jobb szórakozás, mint magányos órákat tölteni zsúfolt autópályákon ingázva.” Az utolsó mondatban már megint szellemi kincsekről van szó, akárcsak Máté evangéliumának 6. fejezetében.

Gadó György Pál

::Nyomtatható változat::