A közelmúlt krónikája

Hozzászólás a cikkhez

Egy tavaly megkezdett hagyomány folytatásaként a Luther Otthon tavaszi szakkollégiumi hétvégéjén ezúttal is a végzős diákoké volt a főszerep: a március 19-21. között tartott konferencián - mintegy a diplomavédés főpróbájaként, ám jóval oldottabb légkörben - ízelítőt adhattak társaiknak szakdolgozati témájukból. Az elmúlt évhez hasonlóan idén is kitűnő, felkészült előadókat láthattunk, akik a legmodernebb technikai eszközöket is segítségül híva próbálták meg közelebb hozni a hallgatósághoz azt a tudományterületet, amelyet tanulmányaik során megismerhettek. Az érdeklődőknek mindezeken túl arra is lehetőségük nyílt, hogy dr. Takács Ildikó egyetemi docens jóvoltából a karriertervezéshez is kapjanak némi útmutatást. A programokat filmklub és közös bowlingozás tette még színesebbé. Az alábbiakban egy elsőéves hallgató foglalta össze benyomásait.

Számtalan meglepetést tartogathat számunkra egy olyan közösség, melynek így vagy úgy (de semmiképpen sem a véletlen folytán) tagjai lehetünk. Ahol nem csak úgy eléldegélünk egymás mellett, célt tévesztetten, lélek és tartalom nélkül. Hiszen akkor nem is nevezhetnénk magunkat közösségnek, legfeljebb "emberhalmaznak". Egy ilyen közösségnek tagjai vannak, s nekik feladatuk van. Ki többel, ki kevesebbel, de igyekszik hozzájárulni ehhez a munkához. És jó végignézni az elért eredményeken...

Az elmúlt hétvégén nagyszerű alkalmunk nyílt arra, hogy kollégista társainkkal egy kicsit közelebbről is megismerjük egymást. Igaz, kapcsolatunk egy kis időre a szokásosnál hivatalosabb jelleget öltött: számunkra furcsa, előadói-hallgatói viszony alakult ki közöttünk. Kezd ugyanis hagyománnyá válni, hogy évente egyszer nem meghívott előadók teszik szakkollégiummá az otthont, hanem mi magunk - illetve azok a bölcsebb, fészkünkből elröppenőfélben lévő társaink, akik sokéves tapasztalattal felvértezve állnak ki elénk, hogy egy rövid előadás keretében ízelítőt adjanak szakterületükről. Sokarcú "népség" vagyunk, megfordul köztünk majd minden tudomány avatott képviselője. Ezen a hétvégén belepillanthattunk a mérnök, a műszaki menedzser, a jogász, a történész, a geográfus, a gyógyszerész gondolataiba. Persze csak töredékét adhatták át mindannak, amivel eddig hosszú éveken át foglalkoztak...

Jómagam először kóstolhattam bele ebbe a különleges hangulatba. Különleges, mert együtt vagyunk, együtt örülünk, együtt izgulunk egymás sikeréért. Azokkal az emberekkel, akikkel reggelente álmosan futunk össze a folyosón vagy az étkezőben; akikkel éjszakákon át együtt aggódunk a közös tanulóban; akiknek szokásait, gyengéit napról napra jobban megismerjük - akikkel együtt élünk. Közben formálódunk, és még szorosabbra fűződnek közöttünk a lassan szövődő baráti, testvéri szálak.

A nem mindennapi hétvége hangulatát megalapozandó közös filmvetítésre is sort kerítettünk, melyben szintén el volt rejtve a folytonosság, az újabb találkozás iránti vágy: egy egész trilógián keresztül élvezhettük egymás társaságát esténként. Öröm volt végignézni egymáson: "lám, te is itt maradtál, te is fontosnak tartottad, hogy kicsit más formában is együtt legyünk". S ha már így összegyűltünk, a szombat esti szórakozásunkban is igyekeztünk most az egyszer egymáshoz igazodni.

Azután az előadások, filmklubok, beszélgetések helyszíne átváltozott. Felcsendülni készült a záróakkord: élményekkel telve tereltük figyelmünket affelé, akinek az egész együttlétet szentelni kívántuk. Hiszen egyedül ő az, aki képes arra, hogy tartalmat vigyen a közösségbe.

Így kereknek, teljesnek érezhettük azt, amit elvégeztünk. Bebizonyosodott, hogy van értelme egy ilyen, néhány tucat ember által alkotott gyülekezetnek. Úgy határoztunk: nem tartogatjuk ötleteinket a következő évi hasonló hétvégéig. Inkább lendületet nyertünk a folyamatos "karbantartásra". Mert amit csak időnként vesznek elő, az előbb-utóbb használhatatlanná válik, berozsdásodik. A közösségi életet sem három nap alatt kell megélni azokkal, akikkel napi érintkezésben vagyunk. Azonban időnként szükség van frissítésre, amelynek hatására lesz miből merítkezni, lesz mire visszaemlékezni, s amely figyelmeztethet a mindennapokban: mi ugyanahhoz a közösséghez tartozunk.

Horváth Dénes

::Nyomtatható változat::