A közelmúlt krónikája

Hozzászólás a cikkhez

Egy tavaly megkezdett hagyomány folytatásaként a Luther Otthon tavaszi szakkollégiumi hétvégéjén ezúttal is a végzõs diákoké volt a fõszerep: a március 19-21. között tartott konferencián - mintegy a diplomavédés fõpróbájaként, ám jóval oldottabb légkörben - ízelítõt adhattak társaiknak szakdolgozati témájukból. Az elmúlt évhez hasonlóan idén is kitûnõ, felkészült elõadókat láthattunk, akik a legmodernebb technikai eszközöket is segítségül híva próbálták meg közelebb hozni a hallgatósághoz azt a tudományterületet, amelyet tanulmányaik során megismerhettek. Az érdeklõdõknek mindezeken túl arra is lehetõségük nyílt, hogy dr. Takács Ildikó egyetemi docens jóvoltából a karriertervezéshez is kapjanak némi útmutatást. A programokat filmklub és közös bowlingozás tette még színesebbé. Az alábbiakban egy elsõéves hallgató foglalta össze benyomásait.

Számtalan meglepetést tartogathat számunkra egy olyan közösség, melynek így vagy úgy (de semmiképpen sem a véletlen folytán) tagjai lehetünk. Ahol nem csak úgy eléldegélünk egymás mellett, célt tévesztetten, lélek és tartalom nélkül. Hiszen akkor nem is nevezhetnénk magunkat közösségnek, legfeljebb "emberhalmaznak". Egy ilyen közösségnek tagjai vannak, s nekik feladatuk van. Ki többel, ki kevesebbel, de igyekszik hozzájárulni ehhez a munkához. És jó végignézni az elért eredményeken...

Az elmúlt hétvégén nagyszerû alkalmunk nyílt arra, hogy kollégista társainkkal egy kicsit közelebbrõl is megismerjük egymást. Igaz, kapcsolatunk egy kis idõre a szokásosnál hivatalosabb jelleget öltött: számunkra furcsa, elõadói-hallgatói viszony alakult ki közöttünk. Kezd ugyanis hagyománnyá válni, hogy évente egyszer nem meghívott elõadók teszik szakkollégiummá az otthont, hanem mi magunk - illetve azok a bölcsebb, fészkünkbõl elröppenõfélben lévõ társaink, akik sokéves tapasztalattal felvértezve állnak ki elénk, hogy egy rövid elõadás keretében ízelítõt adjanak szakterületükrõl. Sokarcú "népség" vagyunk, megfordul köztünk majd minden tudomány avatott képviselõje. Ezen a hétvégén belepillanthattunk a mérnök, a mûszaki menedzser, a jogász, a történész, a geográfus, a gyógyszerész gondolataiba. Persze csak töredékét adhatták át mindannak, amivel eddig hosszú éveken át foglalkoztak...

Jómagam elõször kóstolhattam bele ebbe a különleges hangulatba. Különleges, mert együtt vagyunk, együtt örülünk, együtt izgulunk egymás sikeréért. Azokkal az emberekkel, akikkel reggelente álmosan futunk össze a folyosón vagy az étkezõben; akikkel éjszakákon át együtt aggódunk a közös tanulóban; akiknek szokásait, gyengéit napról napra jobban megismerjük - akikkel együtt élünk. Közben formálódunk, és még szorosabbra fûzõdnek közöttünk a lassan szövõdõ baráti, testvéri szálak.

A nem mindennapi hétvége hangulatát megalapozandó közös filmvetítésre is sort kerítettünk, melyben szintén el volt rejtve a folytonosság, az újabb találkozás iránti vágy: egy egész trilógián keresztül élvezhettük egymás társaságát esténként. Öröm volt végignézni egymáson: "lám, te is itt maradtál, te is fontosnak tartottad, hogy kicsit más formában is együtt legyünk". S ha már így összegyûltünk, a szombat esti szórakozásunkban is igyekeztünk most az egyszer egymáshoz igazodni.

Azután az elõadások, filmklubok, beszélgetések helyszíne átváltozott. Felcsendülni készült a záróakkord: élményekkel telve tereltük figyelmünket affelé, akinek az egész együttlétet szentelni kívántuk. Hiszen egyedül õ az, aki képes arra, hogy tartalmat vigyen a közösségbe.

Így kereknek, teljesnek érezhettük azt, amit elvégeztünk. Bebizonyosodott, hogy van értelme egy ilyen, néhány tucat ember által alkotott gyülekezetnek. Úgy határoztunk: nem tartogatjuk ötleteinket a következõ évi hasonló hétvégéig. Inkább lendületet nyertünk a folyamatos "karbantartásra". Mert amit csak idõnként vesznek elõ, az elõbb-utóbb használhatatlanná válik, berozsdásodik. A közösségi életet sem három nap alatt kell megélni azokkal, akikkel napi érintkezésben vagyunk. Azonban idõnként szükség van frissítésre, amelynek hatására lesz mibõl merítkezni, lesz mire visszaemlékezni, s amely figyelmeztethet a mindennapokban: mi ugyanahhoz a közösséghez tartozunk.

Horváth Dénes

::Nyomtatható változat::