Liturgikus sarok

Nézzünk körül az egyházban 5.

Hozzászólás a cikkhez

Nem sokkal az után, hogy elkezdődött az új – ökumenikus – sorozatunk, amelyben a testvéregyházak istentiszteleti életére tekintünk ki, valaki feltette a kérdést: „Mondd, miért jó ez nekünk? Éppen elég kérdésünk van a saját istentiszteleti életünkkel kapcsolatban is, a mi liturgiánkról szintén nagyon hiányosak az ismereteink. Ezért inkább a magunk portája előtt kellene söpörni.” Sőt jóhiszemű kérdezőm az iránt is érdeklődött, hogy nem valamiféle figyelemelterelő műveletről van-e szó. Ha ugyanis mások istentiszteletével foglalkozunk, elcsitulnak a kérdések, alábbhagynak a feszültségek egyházunk liturgikus megújulásával kapcsolatban…

Hála Istennek, már régen túl vagyunk azon, hogy bármely felekezet lelkésze megtiltaná híveinek, hogy belépjenek más templomába. A kedves evangélikus ének szava gondolkodtasson el minket: „Bármerre járunk, Ó Urunk, legyen otthonunk szent házad…”

Kedves olvasóink talán már sorozatunk első három része után is érzik: jó, ha körülnézünk a testvérek istentiszteleti életében. Szó sincs elterelő hadműveletről, sőt amikor másokról olvasunk, magunkat gazdagítjuk. Szeretném, ha a következő hetekben ezzel a lelkülettel olvasnák ökumenikus ismeretterjesztő sorozatunkat. Lehet, hogy ezzel kellett volna kezdeni – útnak indítva gondolatainkat, irányítva figyelmünket? Lehet, hogy ezzel kellett volna a sorozatot befejezni, ezzel summázva az olvasottakat?

E két lehetséges megoldás helyett egy harmadikat választottunk: rendhagyó módon a sorozat közepén olvasható a – részben megválaszolt, részben (a továbbgondolás céljából) nyitva hagyott – kérdés: miért jó ez nekünk?

Mert egy egyház vagyunk. Amikor a hitvallásban az egy keresztény anyaszentegyházról vagy az egyetemes egyházról vallunk, akkor kinyilvánítjuk, hogy ebbe különböző felekezetek tartoznak bele. Nem tudjuk a ma is teremtő Atya munkáját csak ide vagy csak oda elképzelni, nem tudjuk Krisztust egy felekezetben sem röghöz kötni, nem tudjuk a Szentlélek munkáját egy közösségre korlátozni. Az egész egyház Isten szántóföldje, a megváltás színtere, a Lélek munkaterülete. Ezért a másik felekezet liturgiájában szintén tetten érhetjük a munkálkodó Urat, s rácsodálkozhatunk, milyen végtelen az ő fantáziája, hány és hány csatornát felhasznál arra, hogy szeretetét ránk, emberekre árassza.

Miért jó ez nekünk? Mert a másik egyházban is ott vannak a bizonyságtevők fellegei. Egymás hite által erősödhetünk. Egymás tapasztalata által gazdagodhatunk. Egymás gyakorlata által ismerhetjük meg Isten népének színgazdagságát.

Isten nagy ajándékot adott nekünk azzal, hogy evangélikusok lehetünk. Szeretjük azt a gondolkodásmódot, lelkületet, mentalitást, életformát és életstílust, amelyet evangélikusságunk jelent. De nem hisszük, hogy üdvösség csak egyházunkban és egyházunk által van. Nem hisszük azt sem, hogy más asztalára kevesebb értéket tett le Urunk. Ezért fontos, hogy megismerjük egymás tanítását és életformáját. Tanulni szeretnénk belőle. A hibákból is, meg az áldásokból is. Bizonyára lesz, ami nem tetszik – talán az érzések szintjén, talán a tudatos megfontolások szintjén. Ha valamit nem tudunk elfogadni a másik gyakorlatából, akkor az legyen számunkra jó motiváció a helyesebb út keresésére és megtalálására. Bizonyára sok mindent ismerősként üdvözölhetünk. Rácsodálkozunk: de hiszen ez nálunk is így működik. Ha valami – nálunk is meglévő – jót találunk, akkor érezzük ebben annak a megerősítését, hogy együtt járhatjuk az utat; hogy nem vagyunk egyedül, hogy jó együtt dicsérni az Urat. Reménységem szerint újdonságokkal is szembetaláljuk magunkat. Ha pedig valamit jónak ítélünk, de nálunk nincs meg, tanuljuk meg (és el) bátran. Az egyetlen mérce: a Krisztus tanítása, az Ige szava. Ha azon a mércén megáll, nem kell idegenkednünk tőle.

A közös kincsek nyugtázása biztonságérzetet ad, a közös kincsek újrafelfedezése örömöt szerez, az új értékek meglátása és megragadása áldott gyarapodást eredményezhet. Református, katolikus, görög szertartású, ortodox, baptista és metodista testvéreink sorra osztják meg velünk kincseiket ezekben a hetekben. Rajtunk áll, hogy kritikusan és önkritikusan gondolkodva tudunk-e igazi kincseket gyűjteni. Észre tudjuk-e venni, hogy szomorú töredezettségünkből az Isten mindenből áldást előhozni tudó keze gazdagon halmoz el a jóval?

Hafenscher Károly (ifj.)

::Nyomtatható változat::