Keresztény szemmel

Hozzászólás a cikkhez

Csak ennyit kell tenni? Elég, ha gyönyörködöm benne? Hát ez nagyszerű! Hiszen minden, amit alkotott, valóban csodálatos! Hosszú percekig tudok gyönyörködni egyetlen szál virágban, egy trillázó kismadárban, kiránduláskor az erdővel borított hegyekben vagy éppen a kopárságukban is lenyűgöző sziklacsúcsokban. Milyen katartikus élményt jelent a dübörgő vízesés látványa, vagy ahogy az éggel összeérő tenger hullámai paskolják a parti fövenyt! Mosolyt varázsol arcomra, vagy könnyeket csal szemembe az a meghatott gyönyörködés, amelyre Isten teremtett világának megannyi szépsége ihlet.

Csakhogy itt valami nincs rendben! Hiszen az Ige nem arra szólít fel, hogy „gyönyörködj Isten teremtett világában”, és akkor megadja szíved kéréseit. Pedig én igazából arra vágyom, hogy elmondhassam: imádságom, kérésem meghallgatásra talált. Hány és hány ember hányféle vágya formálódik imádsággá: olyanoké, akik jóra igyekvők, akik próbálnak Isten elvárásainak megfelelni, és gyönyörűségüket lelik mindabban a szépségben, amelyben részük lehet. De vajon tudnak-e, tudunk-e gyönyörködni magában az Úrban? Mert bizony nem ugyanaz megcsodálni egy festményt, áhítattal hallgatni egy zeneművet – vagy gyönyörködni abban, aki megalkotta. Igaz, a hasonlat erősen sántít, mert az embernek – a legkiválóbbnak is – lehetnek taszító vonásai, Isten pedig makulátlan, tiszta, szent. A legnagyobb művész is csak azt tudja kihozni magából, amit ajándékba kapott. Bármilyen értékes is az alkotás, az alkotó gyarló ember marad.

Nem felejtem el azt a csalódást, amelyet romantikus, fiatal lányként éltem át. A rádióban gyakran hallottam énekelni egy világhírű énekest. Bársonyos, tiszta, csodálatos hangja igazi gyönyörűséget jelentett. Egyszer aztán személyesen is föllépett abban a városban, ahol akkor éltem. Azok között, akik fogadták, volt egy ismerősöm. Tőle hallottam, milyen fölényes, önhitt, kicsinyes ember az én ideálom. Csak az ajándékba kapott hangja volt az, amiben gyönyörködni lehetett. Igaz, hogy Istent emberrel összehasonlítani nem lehet. Ő önmagát adja mindenben, ami szépséget, tökéletességet áraszt ezen a földön és az egész világmindenségben. Mégis. Valahogy teljesíthetetlen kérésnek tűnik őbenne gyönyörködni. Hiszen őt senki nem látta, senki nem alkothat róla fogalmat.

Valóban senki? Jézus nem azt mondta-e: Aki engem látott, látta az Atyát? Gyönyörködj az Úrban – ez tehát azt jelentheti: gyönyörködj Jézusban! Máris elgördül utunkból az akadály, ha eddig eljutunk. Jézus, az Isten Fia a felfoghatatlan Szentháromság emberi értelmünkkel is felfogható valósága. S hogy ne a képzeletünket kelljen gyötörnünk, maga Isten siet segítségünkre egy másik igével úgy, hogy azt a mi ajkunkra adja: „Gyönyörködöm a Te beszédedben, mint aki nagy nyereséget talált.” Ilyen egyszerű! Őt kell hallgatnunk, nyitott szívvel, készséges lélekkel. És akkor időről időre átéljük, hogy egy ezerszer olvasott, hallott igében közvetlenül hozzánk szól, minket szólít meg az Úristen. Bizonyára mi mindannyian, akik komolyan vesszük az ő követését, nemegyszer átéltük már ezt a csodát. Olyankor szinte eláll a lélegzetünk. Van úgy, hogy ugyanaz az ige vagy valamelyik változata egymás után többször is megérint. Egyszerűen lehetetlen nem meghallani, nem tudomásul venni, hogy most maga az Úr beszél közvetlenül hozzánk. Szívünk pedig megtelik csodálkozó örömmel, igaz gyönyörűséggel. Megértjük, hogy nemcsak járásunkat és fekvésünket ismeri, hanem minden kimondott és kimondatlan vágyunkat, kérésünket. Megadja, hogyne adná meg, amit az ő nevében, az ő akaratának ismeretében kérünk. Mert szívünk mélyéből mi már rég nem földi javakat, múló örömöket kérünk tőle. Akit egyszer úgy igazán megérintett a Szeretet, az isteni valóság, az minden ilyesmit értéktelennek lát az igazi kincshez képest. Ki törekedne olcsó csillogásra, amikor a színaranynál értékesebb, amire rátalált?

Kérünk mi, hogyne kérnénk sok olyat is, ami múló földi életünk tartozéka. Kérünk egészséget, munkáknak értelmet, szeretteinknek jó dolgokat, kérjük, hogy segítsen döntéseinkben; nemritkán még olyasmit is, hogy most ne jöjjön hozzánk senki, mert pihenni szeretnénk. Bármi hasonlót kérhetünk, bátorításunk van rá. Az, hogy őt kérjük, jelenti a vele való kapcsolatunkat. Úgy vagyunk igazán Isten gyermekei, ha mindennel hozzá fordulunk. Aztán vagy megkapjuk, vagy nem. Mint ahogy a kisgyermek is minden vágyát elmondja szüleinek, akik azután megítélik, hogy valójában mi is az, ami gyermekük javát szolgálja, illetve hogy mi nem lesz kárára, ha teljesül.

Aki élete során többször eljut addig a pontig, ahol saját ereje és bölcsessége csődöt mond, aztán mégis van folytatás, sőt olyan, amilyenről álmodni sem mert, annak előbb-utóbb rá kell, hogy nyíljon a szeme: az Úr van jelen! Ettől már csak egy lépés, hogy igaz gyönyörűséggel, hálás szívvel álljon meg előtte. S ez a hálás szív már nem kér mást, csak örökkévaló értékeket. Ennél többet nem kérhet, kevesebbel többé nem éri be. Bizonyára az Atya is gyönyörködik ilyenkor gyermekében. Létrejön a szeretetnek a Szeretettel való szimbiózisa.

Ezért hát: „Egy dolgot kérek az Úrtól, azért esedezem: hogy az Úr házában lakhassam egész életemben; láthassam, milyen jóságos az Úr, és gyönyörködhessem templomában.” (Zsolt 27,4)

Szántó Vilmosné

::Nyomtatható változat::