Keresztény szemmel

Dr. Csepregi András

Hozzászólás a cikkhez

Az értelmiség vezetői szerepének, feladatának és felelősségének értelmezése Bibó István gondolkodói pályáján újra meg újra megjelenő kísérlet. Ezekben a kísérletetekben Bibót sohasem csupán elvont érdeklődés vezeti, hanem nagyon is személyes, egzisztenciális késztetésnek engedelmeskedik, hiszen a saját szerepét, feladatát és felelősségét szeretné tisztábban látni. A személyes érintettség ad írásainak lendületet, elemzőkészsége és elméletalkotó képessége pedig olyan minták és modellek megalkotásához vezet, amelyekhez sokan tudnak kapcsolódni. Írásai saját koruk kihívásaira igyekeznek válaszolni, de azt érezzük belőlük, hogy hozzánk is szólnak – bizonyára azért is, mert sok tekintetben még mindig velünk és bennünk él Bibó huszadik százada.

Bibó István egyetlen szorosabb értelemben vett politikai filozófiai művet írt, pontosabban mondott magnószalagra 1971–72 folyamán. Az európai társadalomfejlődés értelme gondolatai legteljesebb összegzésének tekinthető, ennek a hátterén helyezhetők el kisebb, alkalmi írásai. Ugyanakkor, bármilyen konkrét problémát érintett, megoldási javaslatait sűrű szövésű elméleti hálón helyezte el, amely előre sejtette a csak legvégül megfogalmazott öszszefüggő politikai filozófiát. Röviden felsorolom azokat a témákat, amelyek tárgyalása során minden alkalommal az értelmiség vezetői felelősségét is érintette. Huszonöt évesen, 1936-ban ír egy tanulmányt A mai külföld szemlélete a magyarságról címmel – ezt az uniós csatlakozás után is érdekes lenne újraolvasni. Erdei Ferenc munkásságának ismertetése révén a paraszti származású értelmiség lehetőségeiről és különleges feladatáról ír. Mannheim Károly 1943-ban megjelent, A Diagnosis of our Time (Korunk diagnózisa) című könyvének ismertetésekor nagy figyelmet szentel a keresztény értelmiség előtt álló feladatoknak. 1945 decemberében A magyar demokrácia válságát elemezve a politikus értelmiséget hívja önvizsgálatra és cselekvésre, később A kelet-európai kisállamok nyomorúsága tárgyalásakor a sajátosan kelet-európai értelmiségi szerep deformált és deformáló hatású karakterét kutatja. A zsidókérdés Magyarországon 1944 után című nagy tanulmányában a szellemi élet minden résztvevőjét – közöttük saját magát is – elmarasztalja. Egy alkalommal még a teológusok fejével is megpróbál gondolkodni: már a börtönből való szabadulása után, 1967 körül, abban az Uchrónia címen megfogalmazott játékos kísérletben, amelyben egy, az apósával, Ravasz László református püspökkel való képzeletbeli beszélgetés keretében, arra a kérdésre keresi a választ, hogy hová fejlődhetett volna az európai kereszténység, ha a tizenötödik században győz a zsinati mozgalom. A felsorolás végére hagytam Elit és szociális érzék című, 1942-ben született tanulmányát, amelyet részletesebben is meg fogunk vizsgálni.

Az értelmiség és az európai társadalom fejlődése

Forduljunk most Az európai társadalomfejlődés értelme című nagy tanulmány felé, amely megmutatja számunkra Bibó politikai publicisztikájának politikafilozófiai gerincét. Bibó kiinduló tétele, hogy a közösségi élet zavarainak gyökere a félelem. Mégpedig sajátosan a másik embertől való félelem. A félelem azért lesz átfogó zavarrá, mert az ember a félelmet annak révén igyekszik legyőzni, hogy hatalma alá vonja a másik embert – hogy ne kelljen tőle félnie; ez a kísérlet viszont a másikból fokozott félelmet vált ki, az még inkább a hatalom kényszerítő erejével igyekszik védeni magát. A félelem és a kényszeralkalmazás kísérlete tehát ördögi körré, lefelé vezető ördögi spirállá szerveződik össze. Az emberiség története ennélfogva erőszakos, despotikus uralmak monoton ismétlődéseként írható le, ahol az uralkodó személye változik néha, de az uralom módszerei változatlanok. Csak néhány elszigetelt példáját ismerjük annak, hogy az emberi közösség megpróbált a félelem és a kényszer ördögi köréből kitörni, és csak egyetlen kísérlet tudta ezt az igényt nagy hatású programmá szervezni, ez pedig a Római Birodalom romjain építkező kereszténység.

A kereszténység közösséget gyógyító és társadalmat formáló erejét Krisztus személyéből meríti. Krisztusnak (Bibó szerint): „rendkívül jelentős, szinte elfelejthetetlenül egyszerű mondatai vannak a szelídség hatalmáról, a harag hiábavalóságáról, a haragnak, az élethalálharcnak és az ölésnek a belső rokonságáról és kártékonyságáról, és ezekről nemcsak mondatai vannak, hanem példagesztusai is (…) Valami különös képessége volt olyan szavakra és olyan gesztusokra, amelyeknek a hatására a gyűlölködésre, ütésre, ítélkezésre, számonkérésre és az emberi félelem egyéb sok szerencsétlen megnyilvánulására nekiindult, nekikészült ember egyszerre lehorgad, egyszerre rájön a cselekedetének, a magatartásának a hiábavalóságára.”

Bár Krisztus egyszerű hite az újszövetségi írók és az ókori egyházatyák rendszerező reflexiói révén hatalmas változáson ment át, a teológiában mindig kitapintható volt a szelídség hatalmának az ismerete. A kereszténység fokozatosan megtanulta a Római Birodalom közösségszervező technikáit, s a Nyugatrómai Birodalom bukása után a területet elözönlő barbár törzsek áradatában évszázadokon keresztül egy olyan papi, szerzetesi közösségre, klerikus értelmiségre hárult az élet szervezésének a feladata, akik úgy voltak képesek a magas szintű adminisztráció ellátására, hogy közben nem veszítették szem elől a krisztusi perspektívát sem. Tudtak arról, hogy nem lehet mindig a nyers erőé az utolsó szó, az uralkodónak alattvalói javán kell munkálkodnia, erkölcsi felelőssége is van.

Erről a korszakról, amelyet az egyháztörténet Nagy Konstantinról, a kereszténységet államvallássá tevő római császárról nevez el, Bibónak szokatlanul pozitív képe van. Nem osztja azoknak a véleményét, akik szerint az egyház teljesen elveszítette volna magát a világi hatalommal való együttműködésben. Elismeri ugyan, hogy „amennyit a királyok szelídültek, annyit rontott a klerikusokon a hatalomban való részvétel, de együttvéve mégis a hatalomnak egy olyan mértékű erkölcsi átitatódását eredményezte, ami (…) nagyobb volt annál, mint amennyit bármelyik más kísérlet el tudott érni a hatalomgyakorlás moralizálása terén.”

Bibó hozzáteszi, hogy az európai hatalomgyakorlás visszatérő szörnyűségeit éppen azért veszszük észre, s tartjuk elviselhetetlennek, mert olyan magas erkölcsi mércét kaptunk, ami más kultúrákban mindig is ismeretlen volt.

Ez a folyamat a virágzó középkorban, a hűbéri rendszer kialakulásában éri el a csúcsát. A hűbéri lánc normális működése esetén a hűbérúr nem kizsákmányolja a hűbéresét, hanem biztosítja a nyugalmát, szervezi a termelését, védelmezi az ellenségtől, olyan szolgálatot gyakorol tehát a hűbéres felé, amely számára létfontosságú, s amelyért a hűbéres viszontszolgálatként örömmel megfizeti az adót, amely biztosítja hűbérura – akár egészen magas – életnívóját. Ebben a formában tehát már megjelenik az a majdani európai társadalom, a bibói vízió végső célja, amelyben a társadalmat nem a kényszer és az erőszak tartja össze, hanem az egyes tagok és csoportok a kölcsönös szolgáltatások rendjében kapcsolódnak egymáshoz.

Tudjuk persze, hogy a hűbéri rend igen gyakran nem a maga ideális lehetőségei szerint működött. Ahol viszont ez megtörtént, ott döntő szerepe volt a klerikus értelmiségnek, amely a gyakran írástudatlan uralkodó mellett egyszerre képviselte a szakértelmet és a lelkiismeretet, s ha ezek a szempontok teret kaptak, ott ezek a sajátos értelmiségi készségek vezető szereppé is lettek. Amivé tehát nem lehetett az egyiptomi fáraó mellett az írnoka – de néha lehetett Izráel királya mellett a próféta –, azzá lehetett a középkori klerikus értelmiség a hűbéri láncban.

Bibó ezzel megmutatta azt az ideális helyet, amelyet az értelmiségi a politikai közösségben elfoglalhat, s a fejlődés későbbi lépései során, változó körülmények között, mindig azt a kérdést veti fel, hogy ehhez az ideális helyhez képest hol áll az értelmiségi, teljesíti-e sajátos küldetését, kudarcot vall-e benne, vagy éppen visszaél-e a helyzetével.

Értelmiség a hetvenes években

Nagyot ugrunk most az időben és Az európai társadalomfejlődés értelme gondolatmenetében, s azt nézzük meg, hogy miként látta Bibó a saját korában, a hetvenes években jellemző értelmiségi szerepvállalást.

Az egyik oldalon hangsúlyozza, hogy a modern demokrácia szellemisége és intézményrendszere – az egyenlő méltóság és az egyenlő esélyek megadásának igénye, valamint a túlhatalom kialakulásának ellenszereként a hatalmi ágak szétválasztásának elve – a középkori klerikus értelmiség méltó utódainak a műve. Ugyanakkor azt sem téveszti szem elől, hogy az értelmiségi, mint mindenki más, ki van téve a hatalom sajátos kísértésének. A társadalmi reform egy-egy sikeres fordulata után ugyanis mindig fenyeget az a veszély, hogy a reformer értelmiség egy rétege, szűkebb uralmi szemlélettel eltelve, a fordulatot „a maga privilegizált uralmaként fogja fel”.

Bibó egy párhuzamos folyamatra mutat rá: „nyugaton a technokraták, keleten pedig az egypártbürokraták próbálják kifejteni azt a bizonyos értelmiségi uralmat és adott esetben értelmiségi zsarnokságot, amely e pillanatban tulajdonképpen társadalomfejlődésünk aktuális veszedelme.”

(…) A sok tapasztalat alapján megfogalmazódó kérdés így szól: nem kell-e beletörődnünk abba, hogy a „forradalmi reformok nyomán megjelenő új meg új uralmi rátelepedések a történelem szükségszerű fejleményei, [és] az arisztokratikus törzsfőnökök uralmából az értelmiségi uralomra való áttérést el kell viselni, ez ellen nincs orvosság?” Bibó válasza jellegzetesen egyszerű: „A helyzet (…) az, hogy ez ellen muszáj, hogy legyen orvosság. A feladat nem egyszerű uralomváltás, hanem az uralom jelenségének megszüntetése.” S ennek a célnak a perspektívájában vesz észre és tesz szóvá a hetvenes évek Magyarországán olyan dolgokat, amelyeket sokan természetesnek és elkerülhetetlennek tartottak.

Rámutat például, hogy az értelmiségi lét hatalomként való felfogását egy torz értékrendszer tükrözi, „amely értelmiségi munkának tekint teljesen mechanikus, de íróasztal mellett végzett munkát, és ezekhez teljesen meg nem alapozott társadalmi presztízst fűz ugyanakkor, mikor minden fizikai erőfeszítést igénylő vagy pláne piszkos körülményekkel járó munkát társadalmi értékelés szempontjából alantasnak tekint, azt megveti, és az elől menekülni igyekszik”. Nem ez a torz szemlélet vezetett ahhoz a mai helyzethez, amelyben az egyik oldalon a munkaerőpiac szempontjából értéktelen diplomával rendelkező fiatalok tömegét látjuk, köztük például jogászokat, akik talán soha nem fognak a végzettségüknek megfelelő munkához jutni, de büszkén viselhetik nevük előtt a rangot jelentő betűket, a másik oldalon pedig lámpással is hiába keresünk egy-egy jó szakmunkást? Ezzel a megfigyeléssel ugyanakkor Bibó korántsem akar megágyazni egy vulgárdemokratikus szemléletnek, amely az egyenlőség elvére hivatkozva egy szintre állítana műveltséget és műveletlenséget, valódi tudást és tudatlanságot. Nem, a jól betöltött értelmiségi szerep széles körű megbecsülést érdemel. Hadd hozzak most egy hosszabb idézetet.

A demokráciának – írja Bibó – „nem az a lényege, hogy magas szakértelmet igénylő döntéseket szakértelem nélküli tömegek hozzanak meg; a lényege az, hogy az ember politikai, közösségi munkafeltételeinek a megszabásában saját bizalmát bíró vezetők vezetése mellett tudjon dolgozni és közösségi életet élni. Mesebeszéd az, hogy az átlagember utálja a kiemelkedő embert; az átlagember igényli a kiemelkedő ember vezető szerepét, igényli maga fölött a kiemelkedő embert. Az a panasz, hogy az átlagember utálja a kiemelkedő embert, olyan elitek, ill. magyarul szólva olyan oligarchiák száján szokott panaszként elhangzani, amelyek vagy funkciótlanok, vagy funkciójukat vesztették, vagy funkciójukat rosszul töltik be; és mikor ennek visszahatásait kezdik tapasztalni, akkor elkezdenek azon siránkozni, hogy őket mint elit embereket az oktalan tömeg megveti. Az oktalan tömegnek megvan az az igénye, hogy kiváló emberekre felnézzen, de az az igénye, hogy csak kiváló emberekre nézzen fel, nem pedig olyanokra, akik ezt valamiféle illetéktelen, nem indokolt jogcímen: születés jogcímén, ideológiai jogcímen vagy értelmiségi, nem igazán alkotó értelmiségi jogcímen tőle igénylik, esetleg hatalmi szóval kikényszeríteni próbálják.”

Értelmiségi szerepek:

válság és megoldás

Ezzel a kritikus gondolattal fordulunk most ahhoz a tanulmányhoz, amelyben Bibó tematikusan foglalkozik az értelmiség vezető szerepének kérdésével. Az Elit és szociális érzék 1942-ben született, de szemléletében már jelen van az az elméleti háttér, amelynek részletes kidolgozásáig Bibó csak harminc évvel később jutott el. Az írás műfaját tekintve a válságirodalomhoz tartozik, egy aggasztó jelenségre hívja fel a figyelmet, s a diagnózis felállítása után széles alapú terápiát is megfogalmaz. Maga az aggasztó jelenség a tanulmány címében áll: Bibó úgy ítéli, hogy kora vezető elitje nagy súlyt helyez arra, hogy az ország népe meg legyen győződve az elit szociális érzékenységéről, arról tehát, hogy a vezetők komolyan veszik a nép gondjait. Ennek folytonos demonstrálása, mutat rá Bibó, az elit válságának, bizonytalanságának jele, s minél tovább folyik, annál több energiát fog elvonni az elit valódi feladatától, azaz annál mélyebbre fog jutni az elit a válságban.

Bibó meg van győződve arról, hogy egészséges társadalom nem létezik elit nélkül, mégpedig a feladatát jól betöltő elit nélkül. Az elit szerepe pedig több, mint pusztán a vezetés. A vezetésre mindig akad vállalkozó, az elit viszont nem csak vezet, hanem kultúrát teremt, s erre nem mindenki alkalmas.

A következő idézet olvasása közben gondoljunk vissza arra, amit Bibó a középkori hűbérúr és a klerikus értelmiségi kapcsolatáról mondott. „Az elit legfőbb szerepe az, hogy az élet élésére, az emberi helyzetekben való erkölcsi viselkedésre s az emberi szükségletek mélyítésére, finomítására és gazdagítására mintákat, példákat adjon, azaz kultúrát csináljon.”

Annak, hogy az elit ezt a feladatát be tudja tölteni, két feltétele van. Az első feltétele, „hogy az elit kiválasztását igazoló értékelési rend mögött olyan eleven társadalmi közmeggyőződés álljon, mely ezt az értékelést magáévá teszi, s az elit kiválasztottságát egészében elismeri. Másik feltétele az elit nyugodt és termékeny működésének az, hogy (…) az elit tagjai a társadalom szervezetében olyan helyeket foglaljanak el, ahonnan valóban képesek is a társadalmat irányítani, reá hatni…”.

Ha ezek a feltételek teljesülnek, akkor az elit nyugodtan és elfogulatlanul teljesítheti feladatát: „él és alkot, törvényeket hoz, társadalmi szabályokat őriz, közéletet él, hadat visel, békét köt, társadalmi munkát és társadalmi lehetőségeket oszt el, országot szervez, utat, csatornát, házat, várost épít, gépet konstruál, expedíciót szervez, embereket gyógyít, mocsarakat csapol le, erdőt irt, növényt nemesít, állatfajokat keresztez, új kézműveseljárásokat talál ki, könyvet ír, műveket alkot, utazik, szórakozik, könyvtárakat és képtárakat gyűjt, hivatalokat vezet, ítél, békít és büntet, prédikál, gyóntat és vigasztal, tanít és nevel, gondolkodik, kutat és kísérletezik; mindezt a közösségért teszi, s erőpazarlás, ha újra és újra arra vállalkozik, hogy különösen felelősnek és különösen rátermettnek mutassa magát.

A tanulmányban Bibó részletesen foglalkozik az elit válságának lehetséges tüneteivel, s végső követelményként megfogalmazza, hogy jó, ha az elit lelkiismeret-vizsgálatot tart, kész lemondani azokról a privilégiumokról, amelyeket saját ítélete szerint is érdemtelenül birtokol, s kész újragondolni, másképp gyakorolni a saját szerepét. Már itt is hangsúlyozza, hogy egy válságot nem feltétlenül az elit, a vezetők személyének a cseréje oldhat meg, különösen akkor nem, ha az új garnitúra ugyanabban a rossz szellemben vezet, mint a régi, hanem a hatalomgyakorlás módjának és szellemének átalakulása. Végül példának hozza a magyar reformkort, történelmünknek azt a rövid, de annál értékesebb szakaszát, amikor a vezető elit kész volt arra, hogy személyes áldozatok árán is megújítsa azt az uralmi rendszert, amelynek a tarthatatlansága már őt magát is nyomasztotta.

Időszerű-e, követhető-e Bibó?

Bibó gondolataival való szembesülésünk során sokféle gondolat kavaroghat bennünk. Nem túl magas-e a mérce, amelyet elénk állít? Mit mondana ma, tudna-e egyáltalán mondani valamit, ha közöttünk élne, és ismerné közéletünk kaotikus körülményeit? Talán nem túlzunk, ha azt gondoljuk, hogy az értelmiségi szerep válsága ma mélyebb, mint akár a negyvenes években, akár a hetvenes években volt. Mégis, jó lenne, ha nem tennénk gyorsan zárójelbe Bibót – mint teszik ma sokan, naivnak, álmodozónak tartva őt. Lehet, hogy nem kell azonnal közösségünk legszélesebb körére gondolnunk, lehet egy iskola, egy gyülekezet, akár egy család is a terepe és közege annak a kísérletnek, amelyben újragondoljuk az értelmiségi és a vezető szerepét.

Maga Bibó is a szabadság kis köreiről beszélt, mindig is ezekben születtek meg, erősödtek meg a tágabb közösséget megújító gondolatok és gyakorlatok. Jézus és tanítványai; néhány keresztény; félreeső monostorok; tanuló közösségek, szellemi műhelyek, érdekvédelmi szervezetek, karitatív csoportok s még ki tudja hányféle lehetőség kínálja magát, hogy kipróbáljuk, mint jelent nem hatalmaskodva, nem is rossz lelkiismerettel, nem is tehetetlenül, hanem a kölcsönös és kifelé forduló, örömet adó és a másikat is emelő szolgálat szellemében élni.

Az Északi Evangélikus Egyházkerület pedagógus-csendesnapján (Miskolc, 2004. március 27.) elhangzott előadás szerkesztett változata

::Nyomtatható változat::