Keresztény szemmel

Hozzászólás a cikkhez

Amikor kezembe került ez a régi írásom, a 32 éves korában meggyilkolt Andorka Eszter értelmetlen halála jutott eszembe és az, hogy mennyire megváltozott a világ harminc év alatt! De Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökké ugyanaz!

Végre kinyújtóztatta fáradt tagjait. Nagyhét szerdáján - az egész napos nagytakarítás után - ragyogott a lakás. Csak a konyha maradt... Este tizenegy órakor a konyhához már nem volt ereje.

• Holnap is van nap! - vigasztalta a férje.

Elaludt. A hajnal beszivárgott az ablakon, amikor felébredt. "Meg sem mozdultam egész éjszaka" - állapította meg. Nyitott szemmel feküdt. A faliórára pillantott: öt óra volt. "Fel kellene kelni. Tiszta lenne a konyha, mire a család felébred." Aztán az jutott eszébe: nagycsütörtök van. Régi hagyomány volt náluk, a családban, hogy nagycsütörtök este járultak úrvacsorához. Diákkorában megtette, hogy egész nap nem evett, mert este vett úrvacsorát. De ma már nem csak saját cselekedeteire épít... Ez a nap csendesebben szokott eltelni: ritkábban csattan rá a hangja a gyerekekre, kevesebbet szól a rádió.

Gondolatai közé élesen berregett bele a csengő. Valami elszorította a szívét. Ki lehet az hajnali ötkor?

• Ki az? - kérdezte az előszobaajtónál. Senki nem válaszolt.
• Ki az?

A kisablakot sem merte kinyitni, inkább bement a férjéhez.

• Csengettek! - mondta
• Biztos? Nem álmodtál?
• Nem, ébren voltam már.

Felhúzta egy kicsit a redőnyt, az ablakot is kinyitotta, innen a lépcsőre lehetett látni. Valaki ült a bejárat előtt, a kövön.

• Mit akar? Mi baja? - kérdezte hangosan, de választ nem kapott.
• Rosszul van?

Csend. Közben felkelt a férfi is.

• Talán valaki rosszul lett, és utolsó erejével csöngetett egyet. Gyerünk ki.

Egy fiatal nő ült a kövön. Csizmájából kivilágított csupasz lábszára. A háziasszonyt megcsapta a tavaszi hajnal hideg lehelete. Megrázta a nő vállát:

• Rosszul van? Mit keres itt? Miért csöngetett?

A nő bután nézett rá:

• Én sehol se csengettem, hagyjon engem!
• Hogy hagyhatnám, hiszen megfagy itt! Hogy került ide?
• Várom a vőlegényemet.
• Itt?
• Nem mindegy? Hagyjon békét, ne törődjön velem!
• Hogy képzeli? Becsenget, felkelt, itt ül az ajtóm előtt, és ne törődjek magával?!

A nő már egészen magához tért.

• Én nem csengettem! Tessék szépen bemenni, lefeküdni, hagyjon engem!
• Álljon fel - szólt rá erélyesen az asszony - és jöjjön be!
• Be tetszik engedni a lakásba? - kérdezte a lány csodálkozva.
  • Miért ne? - szólt az asszony, bár tudta, hogy ez korántsem természetes. Máskor ő sem szokott idegeneket beengedni, az ittas emberektől pedig különösképpen irtózott. De most valami arra indította, hogy segítenie kell. Férjének intett, hogy menjen vissza nyugodtan, nem lesz szükség rá. A konyhába vezette és leültette a hívatlan vendéget.
• Nem tudom, miért törődik velem a néni.
• Főzök egy teát - mondta az asszony.
• Nem kérek! Nem szeretem, ha sajnálnak, és alamizsnát adnak nekem.
• Ez nem alamizsna.

Már gőzölgött is a tea a gázon.

• Elmegyek, tessék lefeküdni, még megfázik idekinn.
• Ugyan! Igya csak meg nyugodtan.

Gépiesen rakodni kezdett a konyhaszekrényben, közben arra gondolt, hogy itt ez a szegény nő, aki úgy jött, mintha Jézus Krisztus jött volna. Mit mondjon neki? De alakult a beszélgetés magától.

• Ne tessék hinni, hogy olyan rossz vagyok. Ha szeretettel szóltak volna hozzám, nem lennék ilyen, de engem mindenki elhagyott. Szüleim elváltak, nagyanyám nevelt, nála is lakom, de ő sem szeret, csak nyűg vagyok neki. Azt sem engedik, hogy a gyerekemet én neveljem. Az apám se szeret, pedig egyszer meg akartak ölni helyette minket, a gyerekeit.

Hirtelen beszédessé vált.

• Tudja, az úgy volt, hogy a forradalom után keresték őt, de rejtőzködött valahol, nem találták otthon. A rendőrök meg ránk fogták a puskát, remélve, hogy akkor eláruljuk, hová bújt. Csak amikor meggyőződtek róla, hogy biztosan nincs otthon, akkor álltak odébb.

Egészen megborzongott az emlék hatása alatt. Az asszony erre azt mondta:

• Tudok valakit, akit még meg is öltek helyettünk, mégsem szeretjük.
• Ki az? Ja, Jézus? Hallottam valamit róla. Mondják, hogy engem is nagyon szeret az Isten, mert sokat szenvedek.

Lassan szürcsölgette a forró teát, egészen józan lett, arca érdeklődő.

• Ez a szenvedés nem Isten akarata. Ezt az emberek szeretetlensége, könynyelműsége okozza - mondta szinte gépiesen a háziasszony, de közben belső parancsot is hallott: Tenni is kellene valamit, nem csak beszélni! De mit lehet tenni egy ilyen szerencsétlen életért? Mit adhat ő? Egy csésze teát, ideig-óráig a fűtött lakás melegét, egy-két jó szót?
• Mit fog most csinálni?
• Elmegyek. Talán a nagyanyámhoz, talán a gyerekhez a nevelőotthonba, nem tudom még.
• Igen, menjen, csókolja meg őket szeretettel! A jóra jóval fognak felelni! És jöjjön el hozzám máskor is!
• Köszönöm - felelt halkan a furcsa vendég, és elindult.

Kinn már megindult az élet, benn is mozgolódni kezdett a család. Reggel volt, nagycsütörtök reggele.

Bencze Imréné

::Nyomtatható változat::