Keresztény szemmel

Hozzászólás a cikkhez

Különös érzés volt: most már neki is van körzete, mint a többi presbiternek. Pedig milyen fiatal hozzájuk képest! Részletesen elmondták neki, milyen feladatok várnak rá: beszedni az egyházfenntartói járulékot, kihordani a gyülekezeti újságot; ha valaki beteg, meglátogatni, és a hogylétéről tájékoztatni a lelkészt. Első pillantásra mindez nem tűnik túlságosan nehéznek. Meg aztán szívesen is teszi, hiszen a rokkantnyugdíjas lét időnként kifejezetten nyomasztó. Van olyan időszak, amikor jót tesz a nyugalom, máskor azonban tétován figyeli az órát: mikor telik már el a délelőtt, hogy végre hazaérjen valaki, akivel szót lehet váltani. Most majd látogat ilyenkor. Persze csak úgy, hogy ne terheljen vele senkit. A gyülekezeti lap kihordása mindjárt jó alkalom is lesz megismerni az övéit - gondolta.

Izgatottan készülődött: a táskájába tette a listát, az újságokat pedig egy vaskos mappába szorította, hogy ne gyűrődjenek össze. Érdekes, új feladata felvidította: jókedvűen pattant fel a biciklijére. A legtöbb névről tudta, kit takar: a többség templomba járó kedves ismerős. Hozzájuk csak beköszönt, és a kezükbe adta, amit hozott, aztán továbbkarikázott. Néhány helyen nem voltak otthon, így óvatosan a postaládába csúsztatta a lapot. A végére hagyta a számára ismeretleneket. Itt már be is kellett mutatkoznia. Többnyire szívesen fogadták a küldeményt, csak néhány helyen néztek rá szótlanul, gyanakodva.

Telt-múlt az idő, dél közeledett, kissé el is fáradt. Elhatározta, hogy aznap már csak egy lapot kézbesít, a többit holnapra hagyja. Csaknem a listája végére ért; elégedett volt hát a délelőttjével. Bizakodóan állt meg a soron következő címzett háza előtt. Csengetésére egy rosszkedvű fiatal nő jelent meg az ajtóban, aki gyanakodva mérte végig.

• Kovácsné Aliz vagyok, és Horváth Pálnét, Éva nénit keresem. A gyülekezeti újságot hoztam el neki - mondta mosolyogva. De a zord tekintet nem szelídült meg.
• Minek hordanak ide újságot? Csak gyűlik a sok lom, aztán nem győzöm eltüzelni - förmedt rá a nő. "Különös, hogy egyesek képtelenek kedvesen szólni" - gondolta magában Aliz, de nem adta fel.
• Ha szabad, mégis szeretném neki átadni a lapot. Megengedi? - nézett a mosolytalan arcra.
• Ott van hátul a szobájában, menjen be hozzá, ha annyira akar - intett a nő, és köszönés nélkül otthagyta.

Aliz nagyot nyelt. Ez volt presbiterségének első megpróbáltatása. Aztán hirtelen nagyon komikusnak tűnt az egész. Hiszen az őskeresztényeket sokszor halálra adták Uruk nevéért, ő meg itt érzékenykedik, mert nem fogadták tárt karokkal. Borongós hangulata hamar tovaszállt, és már lépegetett is a szoba felé, ahol a felvilágosítás szerint meg fogja találni Éva nénit. Az alacsony kis ajtófélfánál le kellett hajtania a fejét, hogy bele ne üsse. Halkan kopogott az ajtón, majd a válasz után belépett. A vályogfalú, hűvös szobácska félhomályában görnyedt hátú öreg nénike ült az asztal mellett és hímezgetett. Ráncos arcán kedves mosollyal tekintett a belépő idegenre.

• Isten hozta! Kihez van szerencsém? - köszöntötte meleg hangon. Aliz gyorsan közelebb lépett, és elhadarta jövetele célját. Nem akart sokáig időzni, az éhség, a fáradtság meg a kedvetlen fiatal nő miatt hirtelen mehetnékje támadt.
• Nem ül le egy kicsit? Muszáj ilyen hamar elmennie? - kérdezte a néni csalódottan. - Gondoltam, ha van egy kis ideje, nagyjából elmesélhetné, mi újság van a gyülekezetben. Én valamikor, amíg a párom élt, rendszeresen jártam templomba, de azóta nincs senki, aki elkísérne, egyedül meg nem merek olyan messzire elindulni. Tudja, nem olyan simák erre a járdák, és én vak vagyok. Félek, hogy elesnék, és akkor még több baja lenne velem ennek a kedves fiatalaszszonynak, aki gondoz.

Aliz meghökkent. Vak. Azért elég hát neki ez a derengő félhomály, azért kacat csak az újság, hiszen elolvasni úgysem tudja, a gondozójának meg láthatólag nincs rá szüksége. Aliz zavartan szorította meg a néni kezét az asztalon.

• Én... - kezdte tétován. De a néni közbeszólt.
• Bocsásson meg. Nem akartam feltartóztatni. Hát persze, megértem, hogy dolga van és siet. Talán majd legközelebb elbeszélgethetünk. Menjen csak, ez természetes. És köszönöm, hogy elhozta az újságot. Ha csak így megsimogatom is, érzem, hogy a gyülekezet él és növekszik, Krisztus testeként szeret és tevékenykedik a világon. Hálás vagyok ezért az én Uramnak - mosolygott rá. A tekintetében már semmi csalódottság nem látszott, Aliz szívében mégis fájdalmas nyugtalanság ébredt. A lábai, mint az engedetlen gyerekek, valahogy megmakacsolták magukat, és pihenni akartak. Lelke mélyén valami szelíd unszolást érzett. Kezdd már el, na, rajta! - biztatta ez a valami. Vagy talán valaki? Tovább már nem tudott ellenállni. Az újság után nyúlt, és maga elé húzta az asztalon.
• Felolvasom - jelentette be.

A néni gyermeki bizalommal és örömmel figyelte minden szavát. És elhangzottak az események és a várható programok, a beköszöntő áhítat, az istentiszteleti rend, az ifjúság oldalán a beszámolók és a gyermekrovat vidám sorai. Aztán az igemagyarázat, a gondolatébresztő és a gyülekezeti csoportok munkájáról szóló írások. Éva néni szinte mozdulatlanul hallgatta őket, és csak a cikkek közötti rövid szünetekben hangzott fel újra és újra lelkes hálaadása.

• Hát vannak hittanosok is? Jaj, legyen áldott értük az Isten, és tartsa meg őket! Mennyit imádkoztam a gyerekekért! Ó, a fiatalok csodálatosak! Úgy örülök, hogy keresik az Urat, és összegyűlnek, biztatják, erősítik egymást ebben a nehéz világban. Áldja meg őket a Mindenható, adjon nekik növekedést, szilárd hitet! Milyen igazak voltak ezek a szavak az igéről! Olyan jó hallani, hogy most is szól az Isten az emberekhez, és van, aki meghallja. Nahát, mennyi program van! Kérni fogom az Urat, hogy sokak javára legyenek ezek is! Jó, hogy ilyen eleven a gyülekezet. Minden dicsőség Istené ezért a sok jóért!

Hálája, öröme betöltötte Aliz szívét is, még az éhségről is megfeledkezett. Fáradtsága meg úgy elszállt, mintha sose lett volna. Felfrissülve búcsúztak el egymástól. A kerékpár is mintha magától gurult volna hazafelé. "Nahát - gondolta Aliz -, milyen különös. Az ember néha azt hiszi, hogy ő szolgál másoknak, aztán kiderül, hogy őt ajándékozzák meg a segítségre szorulók." És egy pillanatra tétován és bizonytalanul, de úgy érezte, belelátott az Isten gondolataiba.

Füller Tímea

::Nyomtatható változat::