Keresztény szemmel

Hozzászólás a cikkhez

Használat közben átértékelődnek fogalmaink. Azt mondom X.-re, hogy jó fej, és ha az, akivel beszélgetek, egyetért velem, akkor nincs szükség magyarázatra: mindketten jó fejnek tartjuk X.-et. Lehet persze részletezni, hogy pontosabban mit is jelent ez. Például: X. kellemes társasági ember, művelt, jó a humora, könnyedén teremt kapcsolatot, megbízható, segítőkész, szókimondó, mégsem sértő a stílusa, véleményét sosem erőlteti rá másokra, személyisége mégis - vagy tán éppen ezért - tiszteletet vált ki másokból és így tovább...

Értjük, tudjuk, milyen hihetetlenül összetett jelenségegyüttest sejtünk egy ilyen egyszerűen és tömören megfogalmazható kifejezés mögött: jó fej. Nincs is ezzel semmi gond. Ám a használat közben óhatatlanul újabb tartalmak tapadnak a kifejezéshez, újabb viszonyok szólnak bele a jelentéstartalomba. Kialakul a "jófejség" fogalma. Mit is értünk ezen? Létezik talán a jó fejek "ecclesia invisibile"-je, amelybe azok tartoznak, akik kölcsönösen jó fejnek tartják egymást, vagy legalábbis annak tartanák, ha ismernék?

Itt máris meg kell állnunk, hiszen azt is tudjuk, hogy különböző emberek olykor egészen másokat tartanak jó fejeknek. Akit egyikünk annak gondol, azt valaki más esetleg nagyképű, egoista pojácának mondaná. Aki számomra jó fej, az másoknak mimóza, magának való szobakukac, anyámasszony katonája, akivel egy értelmes szót sem lehet váltani. Ennek megfelelően kialakultak természetesen a jófejséggel ellentétes értelmű kifejezések is, amelyeket akkor használ a szleng, amikor azt akarja érzékeltetni, hogy valaki rendkívül ellenszenves, taszító. Ha például X. azt gondolja Z.-ről, hogy az "gizda" vagy "gyík", és ezt a véleményét megosztja Z. barátjával, Y.-nal, akkor nagy valószínűséggel Z. és Y. közösen azt állapítják meg X.-ről, hogy ő egy izomagyú bunkó.

Ez a jelenség egyszerűen arról árulkodik, hogy az emberek között ízlés, habitus, gondolkodásmód tekintetében nagyok a különbségek. Vegyük alapul azonban a jófejség bármilyen értelmezését, mindenképpen kialakul az igény arra, hogy az ember saját magát a jó fejek közé sorolja. Szeretné, ha mások - általában egy adott társaság tagjai - ilyennek tartanák. Ennek megfelelően pedig kialakulnak a jó fejek közé tartozás kritériumai, amelyeknek vagy megfelel valaki, vagy nem. Így elérhető céllá, teljesíthető normává lesz a jófejség.

Akár X., akár Y., akár Z. egymástól eltérő jófejség-értelmezését vesszük alapul, a fogalom elveszíti intuitív spontaneitását, és már nem úgy jelentkezik, hogy létezik valaki, aki jellemével, habitusával, külső és belső adottságaival többekből is elismerést vált ki, hanem megjelenik a jófejségnek személyektől elvonatkoztatott ideája, amelynek bárki megfelelhet, ha akar. Azt akarod, hogy jó fejnek tartsanak? Tedd ezt, tartózkodj attól, viseld így a frizurádat, öltözködj amúgy, vedd fel ezt a modoros viselkedést, használj és kerülj bizonyos szavakat, forgolódj ilyen és ilyen társaságban, szabadidődet töltsd ezzel és azzal, hallgasd ezt a zenét stb.

Megszületik tehát a jófejség elvont fogalma, amely elidegenedett, külső, személytelen, bárki által tetszőlegesen magára ölthető tünetegyüttes. Ettől kezdve kétélűvé válik ez a kifejezés. Jó fejnek tartanak? Kik? És miért? Tényleg ismernek? Vagy csak neked tulajdonítanak valamit, ami nem a sajátod, csupán felruháztak vele? Lehet, hogy félreismertek? Jó fejnek tartottál valakit, és kiderül, hogy mégsem az?

Egyáltalán: tarthat-e valaki egy másik embert jó fejnek, ha az olyan tulajdonságokkal rendelkezik, amelyeket ő maga viszont nélkülöz? Nem annak alapján tartják-e az emberek jó fejnek egymást, amit önmagukban is értékelnek? Ugyan ki az, aki saját magát ne tartaná jó fejnek? Könnyen kiderülhet, hogy nincs is más jó fej a világon, csak te és egy-két közvetlen, nagyon bizalmas barátod. Persze az ő jófejségükben azért már ne legyél olyan nagyon biztos...

Bartha István

::Nyomtatható változat::