Liturgikus sarok

Luther és az istentisztelet 10.

Hozzászólás a cikkhez

A Liturgikus sarok reformátorunkról szóló sorozatában eddig Luther egy-egy írását ismertettük, tudakozva álláspontját, gyakorlatát és teológiáját liturgikus kérdésekben. A következő három számban nem egyes lutheri iratokra fokuszálunk, hanem átfogó témákkal foglalkozunk Véghelyi Antal segítségével: azt vizsgáljuk, mit mondott Luther az igehirdetésről, az úrvacsoráról és a lelkészi szolgálatról. (H. K.)

„Miről ismerje meg a szegény, gyarló ember, hogy hol található a világban a szent keresztény nép? Pedig itt kell annak lennie, ebben az életben, ezen a földön…” – veti fel Luther az 1539-ben megjelent A zsinatokról és az egyházról című könyvében. Ebben az egyház hét ismertetőjeléről beszél, amelyek közül elsőként az egyház nyilvános igeszolgálatát említi. „Az Isten igéje a fő dolog, ez az a fő szentség, amelyről a keresztény nép a szent nevet kapta. Mert Isten igéje szent, és megszentel mindent, amihez ér, sőt az ige magának Istennek a szentsége. (…) A szent ige az az igazi szentség, és az az igazi kenet, amely felavat az örök életre. (…) A külső igéről mondom ezt, arról, amit emberek, élő szóval hirdetnek. Ezt hagyta Krisztus hagyatékként maga után, mint nyilvánvaló jelet, hogy megismerhető legyen róla az ő egyháza és a szent keresztény nép mindenütt a világon. (…) Jegyezzük meg, hogy az ige az első fő szentség, miként Szent Ágoston is mondja: »Ecclesia verbo Dei generatur, alitur, nutritur, roboratur« (az egyházat az Isten igéje szüli, tartja, táplálja, erősíti)”.

Ebből következik, hogy Luther a lelkészeket elsősorban az ige szolgáinak tartja (minister verbum Dei). Így polemizál a középkori egyház felfogásával, amely szerint a pap dolga mindenekelőtt a mise szolgáltatása. Bár Luther a mise elnevezést megtartotta, hangsúlyozta, hogy azon a lelkész az „ige szolgájaként” végzi az összes papi funkciót. Ezek nem tévesztendők össze a három egyetemes papi funkcióval, melyek a következők: a másokért imádságban való szüntelen közbenjárás, az áldozathozatal másokért, illetve a consolatio fratrorum, vagyis a testvérek vigasztalása. Ezeket – Luther szerint – minden keresztény ember jogosult gyakorolni, és gyakorolnia is kell.

Ezzel szemben az istentiszteleti szolgálat végzését Luther külön elhíváshoz köti. Ezért említi az ordinációt, az egyház hivatalos szolgáinak fölszentelését az egyház ötödik ismertetőjeleként: „…az egyház egyházi szolgákat avat és hív meg, és vannak hivatalai, amelyekbe embereket állít. (…) Ahol tehát ezt látod, biztos lehetsz benne, hogy ott van Isten népe, a szent keresztény nép. (…) Az igazi apostolok, evangélisták és próféták pedig arról ismerhetők fel, hogy Isten igéjét hirdetik, és nem Isten igéje ellen prédikálnak…” Luther ezzel olyan közvetítő szerepet tulajdonít a lelkésznek Isten és a gyülekezet között, amelyet nem lehet elvitatni. Isten nevében, Jézus Krisztustól kapott személyes felhatalmazás (ordinatio) alapján, a Szentlélek erejével hirdeti a prédikációban Isten törvényét és evangéliumát, e kettőt mindig megkülönböztetve, de nem kijátszva egymás ellen.

Törvény alatt Luther azt érti, amit Isten ítélet terhe alatt megkövetel az embertől. A törvény prédikálása nyomán az igehallgatóknak mindenekelőtt bűnös elveszettségüket kell felismerniük, és bűnbánatra kell térniük. Viszont evangéliumnak mondja Luther mindazt, amit Isten a törvénynek eleget tenni képtelen emberért tesz. Idetartozik a bűnbánónak nyújtott vigasz és a Jézus Krisztusban elnyert bűnbocsánat hirdetése. Luther szerint ez a tartalom teszi a prédikációt valóban igehirdetéssé, függetlenül attól, hogy bibliai szakasz alapján elhangzó homíliáról van-e szó, vagy tematikus prédikációról, azaz sermóról. Luther az igehirdetésnek e két „műfaját” egyaránt gyakorolta. Ahhoz viszont ragaszkodott, hogy a vasárnapi főistentiszteleten a prédikáció mindig a kijelölt evangéliumi igéről hangozzék. Olyan istentiszteletet nem tudott elképzelni, amelyen nincs igehirdetés.

Véghelyi Antal

::Nyomtatható változat::