A közelmúlt krónikája

Hozzászólás a cikkhez

Idén ünnepli a hatvanadik születésnapját a Kereszténydemokrata Néppárt. Ha a párt szellemi gyökereit kutatjuk, akkor egészen az előző századforduló két kimagasló gondolkodójáig, Prohászka Ottokárig és Giesswein Sándorig kell visszamennünk az időben. Életük és munkásságuk ugyanis alapvetően befolyásolta a keresztény erkölcs és társadalmi tanítás alapján szerveződött mozgalmak, egyesületek és pártok hazai működését.

Prohászka Ottokár római tanulmányai során megismerkedett XIII. Leó pápa híres szociális enciklikájával, a Rerum Novarummal. Egész életében ennek gyakorlati megvalósítása érdekében tevékenykedett. Azonban ebből a szempontból Giesswein Sándornak, a tudós győri kanonoknak jelentősebb a szerepe. A keresztényszocialista mozgalommal ő is külföldi tanulmányútján került kapcsolatba. Hazatérését követően az egyház társadalmi és szociális tanítása alapján küzdött a munkásság érdekeiért – ugyanis a kor liberális, de ugyanakkor erősen feudális jellegű társadalmában ez a réteg volt a legkiszolgáltatottabb helyzetben. Figyelmét később kiterjesztette a falusi agrárproletariátus felé is, ezzel Kelet-Közép-Európában elsőnek rakta le a kereszténydemokrácia eszmei alapjait. Igaz, önmagát keresztényszocialistának tartotta, hiszen azt vallotta, hogy a szociális kérdésekre nemcsak szocialista, hanem keresztény eszmeiségű megoldás is létezik.

Giesswein Sándor politikai pályafutását a Katolikus Néppártban kezdte, amelynek 1905-től országgyűlési képviselője volt. Amikor pártja 1910-ben a fennálló társadalmi renddel megkötendő kiegyezést kezdte szorgalmazni, átlépett az Országos Keresztény Szocialista Pártba. Az országgyűlés tagja volt egészen az 1923-ban bekövetkezett haláláig. A kor viszonyai között radikálisnak tartott nézetei miatt élete vége felé még az egyházi elöljáróival is szembekerült: 1916-ban ugyanis földreformot szorgalmazott, amelyet még az egyházi nagybirtokokra is ki kívánt terjeszteni. Szövetkezeti struktúrát és olyan hitelbankot hozott létre, amely pénzt kölcsönzött a földet bérelni vagy gépeket vásárolni szándékozó parasztságnak.

Trianon és az azt követő gazdasági válság, nem utolsósorban pedig Giesswein halála hosszú időre lelassította a magyar kereszténydemokácia fejlődését. A két világháború között alakult keresztény jellegű pártok ugyanis nem feleltek meg azoknak a követelményeknek és elvárásoknak, amelyeket a Rerum Novarum képviselt. Amikor viszont a katolikus egyház továbbfejlesztette szociális tanítását, és 1937-ben megszületett a Quadragessimo Anno kezdetű enciklika, hazánkban valóságos népi reformmozgalom indult. Ekkor alakult meg például a KALOT (Katolikus Agrárifjúsági Legényegyletek Országos Testülete), a KALÁSZ (Katolikus Asszonyok-Lányok Szövetsége), az EMSZO (Egyházközségi Munkásszakosztályok) és a KIOE (Keresztény Ifjak Országos Egyesülete). Habár ezek közül egyik sem volt politikai párt, olyan társadalmi erőt képviseltek, amelyet sem az akkori kormány, sem az Országgyűlés nem hagyhatott figyelmen kívül.

Két kérvény

Sorsdöntő fordulatot hozott 1943, amikor már nyilvánvalóvá vált, hogy a háborút ismét a vesztesek oldalán fejezzük be. Ezért augusztusban a reform vezető személyiségeit Apor Vilmos győri katolikus megyés püspök egy titkos tanácskozásra hívta össze. Ennek a megbeszélésnek az eredményeként alakult meg a Katolikus Szociális Népmozgalom. Ez még nem párt volt, csupán öntevékeny társadalmi mozgalom, azonban már egy későbbi pártalakulat csíráit is magában hordozta. Kerkai Jenő, a KALOT egyik irányítója, Kovrig Béla kolozsvári egyetemi tanár és gróf Pálffy József volt a szellemi vezére. Az imént említett tanácskozáson egyébként Kovrig Béla – aki korábban Teleki Pál szociálpolitikai tanácsadója volt – elvállalta, hogy egy tanulmánykötetbe foglalja azokat a gondolatokat, amelyek egy később meginduló kereszténydemokrata párt elvi programját képezhetnék. Hatszáz oldalas, háromkötetes munka született, nyomtatásban megjelentetni azonban a német megszállás miatt már nem tudták.

A hitelesnek tartott dokumentumok alapján a Kereszténydemokrata Néppárt alakuló jegyzőkönyvét 1944-ben Budapesten, a közelmúltban elhunyt Varga László lakásán konspiratív körülmények közt hagyták jóvá. A KDNP megszületését valójában az 1944-ben a debreceni Ideiglenes Nemzeti Kormány művelődési és belügyminisztere által kiállított működési engedély, majd a szegedi zászlóbontó nagygyűlés jelentette. Azonban a debreceni engedélyt az 1945 februárjában Budapesten felállított Országos Nemzeti Bizottság nem ismerte el. A párttól ugyanis egyszerre két indulási kérvényt is kapott. Az egyiket gróf Pálffy József, a másikat Barankovics István, a Magyar Nemzet akkori főszerkesztője nyújtotta be. A párt intézőbizottsága ugyanis felismerte, hogy az idegen megszállás és a kommunista befolyás következtében a kereszténydemokráciát egy arisztokrata származású politikus nem tudná hitelesen képviselni a közéletben. Ezért az egyik ülésen Pálffyt leváltották, helyére pedig megválasztották Barankovicsot. Pálffy azonban nem volt hajlandó tudomásul venni ezt a döntést, ezért ő is indulási engedélyt kért. Az Országos Nemzeti Bizottság végül Barankovics kérelmét fogadta el, amelyet viszont csak 1945 szeptemberében postázott. Így viszont már nem maradt kellő idő arra, hogy a kereszténydemokraták felkészüljenek az októberi önkormányzati és a novemberi országgyűlési választásokra. Barankovics hát megegyezett a kisgazdákkal, hogy az ő listájukat támogatja, cserébe pedig néhány önkormányzati és parlamenti helyet kapott.

Barankovics és Mindszenty

Kettejük kapcsolata nem volt felhőtlen. Ennek okát két eltérő koncepció ütközésében láthatjuk. Mindszenty eleinte úgy vélekedett, hogy a kommunista hatalom nem fog sokáig tartani, előbb-utóbb közbelépnek a nemzetközi politikai erők. Úgy gondolta, hogy az általa rövidnek vélt, átmeneti időszak végét szilárd, hajlíthatatlan hittel kell kivárni. Meg kell jegyezni, hogy abban az adott történelmi pillanatban nem sok választása volt: vagy kitart a kereszténység értékei mellett, vagy behódol a kommunista erőszaknak. Barankovics viszont politikus volt, aki ezáltal sokkal szélesebb eszköztárral rendelkezett. A köztük szükségszerűen kipattanó ellentét feloldását célzó tárgyalások főleg a hercegprímást képviselő megbízott merevsége miatt rekedtek meg. Mindszenty egyébként a támogatásáért cserébe azt kérte, hogy ő jelölhesse ki az akkorra már Demokrata Néppártra átkeresztelt politikai erő lapjának a főszerkesztőjét, valamint parlamenti képviselőinek több mint a felét. Mivel ebbe a Mindszenty szemében – Pálffy leváltása óta – „kegyvesztett” Barankovics nem ment bele, a párt az 1947-es választásoknak a hercegprímási áldás nélkül vágott neki. Ennek ellenére – a tényleges szavazatokat nézve – relatív többséget szerzett, és a kék cédulás választási csalások dacára mégis hatvankét képviselőt küldött a Parlamentbe. De ez a nem várt és minden politikai előzmény nélküli siker nem születhetett volna meg, ha előtte nem verik szét a Független Kisgazdapártot, illetve ha a harmincas években nem bontakoznak ki az egyházi reformmozgalmak.

Ellehetetlenülés

Az egyházi iskolák államosítását megelőző kommunista agitációs kampány részeként Rákosi és Dobi támadott a pártra. Olyan, jól ismert megfogalmazásokat használtak, mint hogy a Demokrata Néppárt „a reakció melegágya” és „a fasizmus búvóhelye”. Úgyhogy a párt a Mindszenty-per idejére már teljesen ellehetetlenült. Az ÁVH (Államvédelmi Hatóság) letartóztatta az országgyűlési képviselőinek egy részét. Aki tehette, emigrált. Barankovics is ezt tette. A hiteles dokumentumok szerint a Demokrata Néppártot egy kierőszakolt, pecséttel is ellátott, a párt politikai bizottsága által aláírt nyilatkozat oszlatta fel. Csakhogy ilyen testülete nem is volt a pártnak. Ennek ellenére mégis hosszú, mély álomba merült, amelyből egy rövid időre 1956-ban ugyan magához tért, az 1989-es rendszerváltó időszakig azonban a közéletben nem vett részt. Addig ugyanis Magyarországon mások írták a történelmet.

Jezsó Ákos

::Nyomtatható változat::