Keresztény szemmel

Hozzászólás a cikkhez

Hűvös szellő fújt aznap a Duna-parton. A komp szokott útját járta a hullámzó folyóvízen. A túlpartra érve újra beültünk az autóba, és egyre izgatottabbak lettünk, ahogy közeledtünk úti célunkhoz, a református Kékkereszt Egyesület és a Református Iszákosmentő Misszió dömösi kórházához. Az intézménynek meghitt hangulatú, régi épület ad helyet. Éppen ebédidőben érkeztünk. Sietve haladtunk át a lépcsőkön, az ebédlő teraszán, egy érdeklődő pillantást vetve a szemközti hegyekre, amelyek békét, állandóságot sugalltak. A „Kékkereszt- munkatársak” kedves mosollyal fogadtak bennünket. Ez nagyon jólesett, mert nagy elszántság kellett ahhoz, hogy eljöjjünk, és szembenézzünk szenvedélybetegségünkkel, hiszen nem voltunk tudatában állapotunk súlyosságának…

Tizenkét nap gyógyulás. A szívem a torkomban dobogott: „Istenem! Add, hogy megszabaduljak a betegségemtől, mielőtt teljes testi, lelki, szellemi és anyagi romlásba döntene!” A tizenkét nap úgy repült el, mint egy röpke pillanat. Mi csak a betegségünktől akartunk megszabadulni, de ettől jóval többet kaptunk: élő kapcsolat lehetőségét az élő Istennel. Mert a gyógyulás ott kezdődik, amikor a beteg belátja betegségét és azt, hogy segítségre van szüksége. Amíg ez nem történik meg, addig nem lehet rajta segíteni. Az alkoholizmus csak tünet. A probléma gyökere valójában lelki természetű, a betegnek elsősorban az élettel van gondja. Ebből következik, hogy nem elég csak a testet kezelni: a lélek belső békéjének megteremtése nélkül óriási a visszaesés kockázata.

Mindenkinek az életében történhet olyan dolog, amely miatt padlóra kerül, és úgy érzi, céltalanná vált az élete. Csak a minőségi embereknek vannak céljaik! – ezt mondta Balog Zoli bácsi is, aki 1981 óta vezeti a missziót feleségével, Margit nénivel. Ez a kedves, idős házaspár ez alatt az immár több mint két évtized alatt az ország jó néhány városában, falujában, sőt határainkon túl is kiépítette a Kékkereszt csoportokat, ahol utólagos lelkigondozásban részesülnek a gyógyult vagy gyógyulni vágyó alkoholbetegek. Hatalmas a közösség megtartó ereje. Ezt bizonyítja az a több tucat bizonyságtevő, akik most is, ezen a decemberi gyógyító héten is ellátogattak Dömösre az ország különböző részeiről, fáradságot és időt nem kímélve. A velük való találkozás erőt és reményt adott, és végtelenül mélyen érintette valamennyiünk lelkét. Voltak közöttük olyanok, akik az első dömösi gyógyító héten vettek részt 1981-ben, és azóta is szabadok az alkoholtól!

Hallgatva őket az az érzésem támadt, nekem is sikerülni fog, s miközben elgondolkodtam ezen az általam olyannyira vágyott lehetőségen, a kezemben tartottam egy igét, amelyet Margit nénitől kaptam (2Kor 3,5): „Nem mintha önmagunktól, mintegy a magunk erejéből volnánk alkalmasak (…), ellenkezőleg, a mi alkalmasságunk az Istentől van.”

Micsoda végtelen kegyelem az, hogy a szenvedélybeteg újra egészséges lehet! Úgy éreztem, megérdemelt leckét kaptam alázatból, hiszen még ahhoz is Isteni kegyelem kell, hogy alkalmassá válhassunk a szabadulásra. Kétmillió alkoholfüggő ember él ma Magyarországon. Nincs olyan család, amely ne lenne érintett. Az alkoholbetegséggel párhuzamosan a pszichiátriai betegek száma is nő. Egyik szenvedélybetegség vonzza a másikat.

Kétfajta szenvedélybetegség létezik: a kémiai anyagoktól (alkohol, gyógyszer, drog stb.) és az egyéb tényezőktől való függés (munkafüggés, játékszenvedély, más személyektől való függés stb.).

Minden vegyi anyag sejtméreg! Az egészséges szervezetnek semmi ilyesmire nincs szüksége. Ezekkel a mérgekkel gyakorlatilag tönkretesszük az idegrendszerünket és létfontosságú szerveinket. Amikor már kialakul a dependencia (függőség), segítségre szorulunk. Ahogyan fokozatosan leépítjük magunkat, jelentős személyiségváltozáson esünk át, amely ily módon egész közvetlen környezetünkre kihat. Az alkohol okozta személyiségváltozás hatásait elsősorban a család, főként pedig a gyermekek sínylik meg. De a koncentrációs képesség csökkenése előbb-utóbb a munkahelyen is végzetes következményekkel járhat, miként az érdeklődési kör beszűkülése is, amelynek a végén már csak egyetlen „célra” tudunk összpontosítani: arra, hogy meglegyen a mindennapi alkohol…

Maga a „szenvedély” egyenlő a betegséggel. Az alkoholizmusnál tízszer keményebb probléma a drogozás. Amit az alkohol tíz év alatt tesz meg, azt a drog egy év alatt elvégzi.

Mi tehát a megoldás? Semmiképpen sem az, hogy ölbe tett kézzel várjuk a csodát. A test törekvése a halál. A lélek törekvése pedig az élet és a békesség: megbékélni Istennel, megbékélni önmagunkkal, megbékélni a környezettel. A sorrend nagyon fontos, tapasztalatból állítom – csak így működik!

Dömösön ráébredhettünk arra, hogy minden szenvedélybetegség hiánybetegség; arra, hogy mi hiányzik: a szeretet, az öröm és a békesség. Ezek nélkül viszont nincs értelme az életnek. Az embert Isten a maga hasonlatosságára és boldogságra teremtette. Nem mindegy, hogy a cigarettától, az alkoholtól vagy az Istentől függünk-e. A vallásosság és az éltető hit között óriási a különbség. A keresztény misszióban szabadságot kapunk: a nem ivás szabadságát. Aki kéri Isten kegyelmét, az megszabadulhat alkoholizmusából, mert ami az embernek lehetetlen, az Istennek lehetséges. Istennél minden lehetséges!

Ha egy négyéves gyermek késsel játszik, a rossz pedagógus rászól. A gyermek ettől persze még továbbra is játszani fog vele. A jó pedagógus kiveszi a kést a gyermek kezéből, csakhogy ő ekkor sírni és sóvárogni kezd utána. Az igazán jó pedagógus ellenben megajándékozza egy másik „játékszerrel”, s ha „minőségi a csere”, akkor a gyerek nagy valószínűséggel eldobja a kést, és azzal játszik majd tovább. Isten ajándéka az élet teljessége: harmóniában élni vele, önmagaddal és a környezeteddel és. Ez az igazi csoda! Ahogy ültem Dömösön az előadóteremben, láttam a szószék felett függő tábla feliratát: „Ha tehát a Fiú megszabadít titeket, valóban szabadok lesztek.” (Jn 8,36) Nem a halál rettenetes, hanem a hiábavaló élet! És Dömösön nem más volt a tét. Élet vagy halál – az életünk és a halálunk pedig a saját kezünkben van! Nincs semmi más dolgunk, csak elfogadni a kegyelmet. A megígért, segítséget nyújtó szabadítást! Dömös megtette, ami tőle tellett. A többi a mi dolgunk.

A tél körülölelt minket. Csendesen búcsúztunk egymástól. Bár idegenként érkeztünk, a tizenkettedik napon valami mély belső szál kötött össze bennünket. Feltöltődve, biztos célokkal és elhatározással a lelkemben néztem a mosolygó hegyeket és a biztató felhőket az égen. Az első dolgom lesz felkeresni otthon, Nyíregyházán a Kékkereszt csoportot! Ahogy gondolkodtam az élményeken, felidézve a bizonyságtevők vallomásait, akikből áradt az őszinteség, a sugárzó hit és a belső erő, mélységes hálát éreztem Zoli bácsi és Margit néni áldásos munkájáért és valamennyi Kékkereszt-munkatárs kedvességéért és odaadó segítségéért. Máig fülemben cseng egy sokat énekelt dal egyik versszaka:

Bölcs terveit megérleli, rügyet fakaszt az ág,

S bár mit sem ígér még a rügy, pompás lesz a virág,

Ki kétkedőn boncolja Őt, annak választ nem ád,

De a hívő előtt az Úr megfejti önmagát!

Kassai Csilla

::Nyomtatható változat::