A vasárnap igéje

Vízkereszt után utolsó vasárnap

Hozzászólás a cikkhez

Hangos vidámsággal köszöntött be az idén is a farsangi szezon. Vízkereszttől húshagyókeddig szebbnél szebb jelmezeket és maszkokat kreáltak és kreálnak az iskolai ünnepségre készülő gyerekek és szüleik. Erre gondolva mai igénk meglehetősen „korszerűtlen”, hiszen éppen álarcaink levételére buzdít.

Pál vallástétele nyomán szembesülni kényszerülünk önmagunkkal. Az apostolok cselekedetei huszonhatodik fejezetében két ember áll szemben egymással és velünk, történetük olvasóival is: Pál és Agrippa. Az apostol 58-ban kerül II. Heródes Agrippa zsidó király elé, aki azért érkezett Cézáreába, hogy köszöntse az új helytartót, Porciusz Fesztuszt. Ekkor vezetik elő az „érdekes, de ártalmatlan” egykori Saulust, aki – immár két esztendeje – fogságban van. A felékesített nagyterembe bevonul Fesztusz és Agrippa, húgával, Berenikével, majd bevezetnek egy megbilincselt zsidó férfit, Pált, és megengedik neki, hogy szóljon a maga mentségére. Az apostol röviden ismerteti életútját. Elmondja, hogy szigorúan vallásos, kegyes zsidó családban nőtt fel. Beszél arról, hogy gyűlölte Jézust és azokat, akik hisznek benne. Krisztussal való találkozásáról, a damaszkuszi úton történt „pálfordulásáról” már részletesebben szól. Idézi a mennyei szózatot: „…azért jelentem meg neked, hogy szolgámmá tegyelek, hogy tanúbizonyságot tegyél arról, amiket láttál, és arról, amit ezután fogok neked magamról kijelenteni.” (ApCsel 26,16)

Egy „megszólított ember” áll velünk szemben, aki meghallotta Isten hívó szavát, majd azonnal engedelmeskedett is az égi parancsnak. Vajon ilyenek vagyunk-e mi magunk is? Letettük-e Isten kezébe önmagunk, szeretteink, egyházunk, gyülekezetünk és országunk sorsát, úgy, amint azt Pál tette, kérdés és kétkedés nélkül? Vagy inkább Agrippára hasonlítunk, akinek a szívét megérintik Pál szavai, és megirigyli tőle azt az erőt és békességet adó, életcélt jelentő küldetést, amely őt rabláncon is szabaddá teszi?

A királyt csak majdnem sikerült rávenni arra, hogy kereszténnyé legyen. A „majdnem hívő” azonban még nem hívő. Pál határozottan Jézus és az ő követése mellett döntött. Agrippa elbizonytalanodott. Az ő életében sem ott és akkor, Fesztusz kihallgatási termében, sem később, a színfalak mögött, egy Pállal folytatott négyszemközti beszélgetés során nem következett be a megtérés, a metanoia, a száznyolcvan fokos fordulat. A király talán úgy érezte, hogy ennek nem most van itt az ideje. Talán testvére és a helytartó előtt, a szolgák jelenlétében szégyellt határozottan színt vallani. Lehet, hogy úgy gondolta, semmit sem szabad elhamarkodnia. A király fejébe és szívébe nem láthatunk bele, személyes okait nem ismerhetjük. A Biblia tanúsága szerint többé már nem volt alkalma arra, hogy igennel feleljen Isten hívására. Számára akkor és ott érkezett el a kegyelem napja, neki az volt a drága áron vett alkalom, de elszalasztotta…

Napjainkban is ezer meg ezer okot találhatunk arra, hogy ne kelljen átadnunk az életünket Istennek. Nemet mondunk az Úr hívó szavára, elcsendesítjük a mennyei Atya szeretete és gondviselése után áhítozó szívünket, mert félünk a ránk váró ismeretlentől. Hiszen ha mi, természetünknél fogva Krisztussal szembe menő, ellene harcoló emberek megtérünk Krisztus követésére, akkor az egyet jelent azzal, hogy a mindennapokban neki adjuk át az irányítást, hiszen felismertük, hogy az igazán fontos dolgok nem rajtunk múlnak.

Sokan hiszik azt, hogy a boldogsághoz és a teljes élethez nincs szükségük Isten segítségére, hanem elegendő a maguk ereje, kitartása és tehetsége. Úgy gondolják – mint Agrippa király –, hogy van még idejük. Pató Pál úrhoz hasonlóan ők is úgy vélik, hogy ráérnek még. Várnak. Előbb fejezzem be az iskoláimat, találjak munkát, menjek férjhez, nősüljek meg, majd aztán rendezem a dolgaimat Istennel, majd aztán szabok új irányt az életemnek. De egyszer mindenki számára lejár az idő, hiszen „életünk ideje hetven esztendő, vagy ha több, nyolcvan esztendő, és nagyobb részük hiábavaló fáradság, olyan gyorsan eltűnik, mintha repülnénk” (Zsolt 90,10). Ma, a vízkereszti ünnepkör utolsó vasárnapján mindnyájunknak újra megadatik a lehetőség, hogy döntsünk. Hogy újra Istenre figyeljünk. Hogy megkezdjük vagy még intenzívebben folytassuk a szolgálatot. Pál apostol ebben példát mutat nekünk, hiszen ő még bilincsbe verve sem magára figyelt, nem a saját sorsa miatt panaszkodott, hanem a feltámadott Krisztust hirdette. Jézus mai tanítványainak is ezt kell tenniük. Az a küldetésük, hogy továbbadják az örömhírt. Hogy bizonyságot tegyenek a bennük élő örömről és reménységről – néha gazdagok és hatalmasok előtt. Többnyire azonban „csak” munkatársaik, családtagjaik, szomszédjaik és barátaik felé fordulva kérhetik: „Ma, ha az ő szavát halljátok, ne keményítsétek meg a szíveteket…” (Zsid 3,7–8)

Imádkozzunk!

Mennyei Atyánk, köszönjük neked, hogy Pál példáján keresztül emlékeztetsz minket arra, milyen fontos bizonyságot tennünk hitünkről szavainkkal, cselekedeteinkkel és egész életünkkel. Jézus nevében kérünk, formálj és alakíts bennünket úgy, hogy alkalmassá váljunk szolgálatodra, és készek legyünk tanúságot tenni a bennünk élő reménységről. Ámen.

Gazdag Zsuzsanna

::Nyomtatható változat::