Liturgikus sarok

Luther és az istentisztelet 11.

Hozzászólás a cikkhez

Luther a szentség mibenlétét, helyes értelmezését, rendeltetésszerű használatát tárgyalja a Kis és a Nagy káté, a Schmalkaldeni cikkek úrvacsoráról szóló cikkelyeiben, valamint a Kis hitvallás az úrvacsoráról, a Nagy hitvallás az úrvacsoráról és a Krisztus ezen igéi: ez az én testem, ez az én vérem, még mindig erősen állnak című könyvben. Emellett számos más iratában és több igehirdetésében is érinti a témát.

Címszavakban összefoglalva: Luther körömszakadtáig ragaszkodik ahhoz, hogy az úrvacsorában Jézus Krisztus valóságosan jelen van, és valóságos testét és vérét adja. A hogyan kérdésében elveti a skolasztika feleletét, amely szerint a kenyér Krisztus testévé és a bor Krisztus vérévé lényegül át (transsubstantiatio). Ezzel szemben követi Szent Ágoston tanítását, amely szerint a szerzési ige csatlakozik az anyagi jegyhez, mintegy testet öltve (inkarnáció) benne. Tagadja, hogy a földi valóság (kenyér és bor) mennyei valósággá (Krisztus testévé és vérévé) változhatna át, mivel a Szentírás szerint földi anyag sosem alakulhat át mennyeivé. Állítja, hogy a Szentírás csak az ezzel ellentétes irányú közlekedésről tud: a mennyei valóság megnyilvánul a földi világban. A mennyei valóság áthatja a földit. Miként Krisztus Máriától születve magára öltötte az emberi testet, és valóságosan jelen volt e földi test által, úgy az úrvacsorában is magára ölti a kenyér és a bor alakját, és – mint testével és vérével – valóságosan jelen van általuk. Az úrvacsorában Krisztus mindenekelőtt önmagával ajándékoz meg minket, és azzal a váltsággal, amelyet kereszthalála szerzett.

Ebből következik, hogy az úrvacsorában nem mi adunk valamit Istennek, hanem mi fogadjuk el Istentől mindazt, amit értünk tett, amikor Fiát elküldte a világba, hogy meghaljon bűneinkért. Luther körömszakadtáig ragaszkodik ahhoz is, hogy a szentség asztalánál kizárólag elfogadók és befogadók vagyunk. Ezért metszi ki a miséből a papi áldozatbemutatásra vonatkozó mondatokat.

Luther elutasítja a külső kényszert, amellyel a középkori egyház évente legalább egyszer előírta híveinek a szentség vételét. Ugyanakkor világosan kimondja, hogy ő nem tartja kereszténynek azokat, akik huzamosan távol maradnak az úrvacsorától. A Nagy kátéban kifejti, hogy ha a hívők tudatában lennének annak, hogy életük minden pillanatában milyen fenyegetéssel néznek szembe a sátán támadása miatt, akkor naponta kényszerítenék a papokat, hogy a szentséget nyújtsák nekik.

Csak néhány írásban foglalkozik Luther az úrvacsorával úgy, mint a keresztény istentisztelet részével. Ezekben az úrvacsorás istentiszteletet misének nevezi. A német mise és az istentisztelet rendje című könyvében hangsúlyozza, hogy a vasárnapi főistentiszteletnek minden templomban misének kell lennie. Addig azonban, amíg a nép a Szentírásban és a hit alapjainak ismeretében járatlan, hétköznap nem kell misét tartani, hanem mindennap olyan istentiszteletekre kell hívni a gyülekezetet, amelyeken igehirdetés és a káté anyagának tanítása folyik. A hangsúly az addig szón van! Optimálisnak Luther azt tartotta volna, ha a mindennapi istentiszteleteken a Szentírásban és a hit minden dolgában – nem utolsósorban a szeretet gyakorlásában – jártas emberek gyűlnének össze. Az ilyen gyülekezet naponta ünnepelhetné a misét, és naponta élhetne a szentséggel is. Erre Luther a maga korában nem lát esélyt, bár hozzáteszi: ha lehetőség nyílna rá, maga is örömmel fogna hozzá ilyen gyülekezetek szervezéséhez. De ezt csak a maga életének idején túlmutató, távolabbi célként tudja elképzelni.

Vajon a 450-500 évet nem tartaná-e túl távolinak?

Véghelyi Antal

::Nyomtatható változat::