Liturgikus sarok

Luther és az istentisztelet 14.

Hozzászólás a cikkhez

Iratokról, liturgikus rendekről, templomról, igehirdetésről, úrvacsoráról, papi szolgálatról már olvashattunk e rovat hasábjain. Luther véleményét, hozzáállását, tanácsait próbáljuk számba venni, hogy azután újra meg újra mérlegre tegyük saját elképzeléseinket: tényleg lutheránusok vagyunk-e gyakorlatunkban és tanításunkban? A keresztelés a különböző korokban más és más helyet foglalt el a liturgikus életben. Olykor a főistentisztelet része volt, máskor pedig önálló keresztelői istentiszteletet tartottak. Kezdetben főleg a nagy ünnepek liturgiájához kapcsolódott a keresztelés; manapság szinte független az egyházi évtől, a család határozza meg az idejét. Mit mond Luther a kereszteléssel kapcsolatos teendőkről, és hogyan végezték azt a lutheri módon megreformált gyülekezetekben?

Nem térhetünk ki most arra, hogy miként szól reformátorunk a keresztség tartalmáról. Aki tájékozódni kíván a legfontosabbakról, bátran lapozza fel a Kis káté és a Nagy káté idevágó részeit. Ezekből megtudhatjuk, hogy minden a szerzési igéken múlik. Ez mutatja, hogy nem emberi találmány, hanem Urunk rendelése az, hogy maga Isten keresztel, a víz az igével együtt válik szentséggé, s hogy a keresztség célja az üdvösség. Tudomást szerezhetünk arról is, hogy nem a hit, hanem az ige teszi érvényessé azt, hogy Krisztusnak a gyermekkeresztség tetszik, s nem csupán üres jel. A keresztségben megtörténő esemény – hogy meghal az óember, és feltámad az új ember – a mindennapi életben meg kell, hogy ismétlődjék a bűn ellen való harcban és a keresztséghez visszatérő megtérésben.

A Keresztelési könyvecske („németül és javítva”) 1523-ban jelent meg. 1526-ban ismét kiadták, de már jelentősen lerövidítve. A következő megjelenéskor, 1529-ben – s ez azóta is mindig így történik – a Kis káté függelékeként adták ki. Az első formát a teológusok még „az addigi gyakorlat konzervatív kritikájának” nevezték. A második már továbblép, de megmarad benne a hagyományos középkori keresztelési gyakorlattal való folyamatosság.

A Keresztelési könyvecske bevezetőjében utal arra a – legtöbbször nem eléggé komolyan vett – eseménysorra, amely a keresztségben elhangzik és történik. Meg kell szívlelni a dolog nagyszerűségét és komolyságát, meg kell gondolni, hogy mit jelent ellenkezni az ördöggel, meg kell érteni, hogy nem a külsőségek teszik naggyá az eseményt, és hittel kell fogadni az újonnan születés fürdőjét, amely Isten minden javának örökösévé és Krisztus testvérévé tesz.

A keresztelő a gonosz elűzésével kezdődik: „Menj ki, tisztátalan lélek, és adj helyet a Szentléleknek!” A gyermek homlokára és mellére való keresztvetés fontos jel Luther számára. A mozdulatot imádságsor kíséri, amely több bibliai mondatra, történetre is utal: a kérőről, keresőről, zörgetőről szóló evangéliumi szakaszra; az özönvíz mindent elmosó eseményére; a Vörös-tengeren való átkelésre; a Jordánnál történt keresztelésre; az ádámi örökségre és a kisgyermekek evangéliumára. Mindezek után a keresztelést végző ismét ráparancsol a tisztátalan lélekre, hogy távozzék Jézus Krisztus e szolgájától.

Lényeges része a Luther által használt és rögzített keresztelési rendnek, hogy a pap a gyermek fejére téve kezét a keresztszülőkkel együtt térdelve imádkozza a Miatyánkot. Ezt követi a keresztelési kérdéssor, amelynek első részében a keresztszülők ellene mondanak az ördögnek, megvallják a Szentháromság egy Istenbe vetett hitüket és keresztelési szándékukat. A keresztelés háromszori vízbe merítéssel történt. Ezek után adja a pap a fehér inget a megkeresztelt gyermekre (ősi keresztény szokás, amely ószövetségi előképekre is visszautal), és ezt mondja: „A mindenható Isten, Jézus Krisztus Urunk Atyja, aki téged újonnan szült vízzel és Szentlélekkel, és megbocsátotta minden bűnödet, erősítsen téged kegyelmével az örök életre. Ámen.” (Ez megfelel annak az ősi áldásformulának, amelyet a keresztelés után az olajjal való megkenéskor mondtak.) A szertartás a békességkívánsággal zárul.

Látjuk tehát, hogy egyházunk mai gyakorlata szorosan követi a Luther által elfogadott gyakorlatot. Elgondolkodtató azonban az, hogy mára elmaradt belőle az ördögnek való ellentmondás, a gonosz hatalmával szemben felvett tudatos harcra történő biztatás és fogadalom. Ma, amikor a gonosz oly sok kellemesnek tűnő, látványosnak mutatkozó megjelenését tapasztaljuk, talán nem ártana visszatérni Luther ezen gyakorlatához.

Hafenscher Károly (ifj.)

::Nyomtatható változat::