Evangélikus Egyház
- Online újságok
- Evangélikus Élet
- Archívum
- 2005
- 06
- A pietizmus atyja – a magyarországi vallásszabadságért
Evangélikusok
Hozzászólás a cikkhez
A pietizmus atyja – a magyarországi vallásszabadságért
Spener halálának háromszázadik évfordulójára
A pietizmusra sokan úgy tekintenek, mint egy magába zárkózó, csak a lelkiekkel foglalkozó kegyességre. Ellenpéldaként ma, három évszázad távlatából úgy szeretnénk bemutatni a nagy pietista teológust, mint akinek az élete a megfeszített Krisztust, de egyúttal a világ sorsáért érzett felelõsségét is példázza.
Philipp Jakob Spener élete maradandó nyomot hagyott az egyház történetében. Bölcsõje 1635-ben az elzászi Rapportsweilerben ringott, koporsóját 1705 februárjában a berlini Nikolai-templomban ravatalozták fel. Strasburgi, bázeli, genfi, majd tübingeni tanulmányai során a lutheri ortodoxiának és Johann Arndt spiritualizmusának az ötvözete egy életre szóló szellemi-lelki töltést adott számára.
Majna-frankfurti esperesként 1670-ben kezdett egy Collegia Pietatis nevû közösséget szervezni „komoly keresztények” számára, ám ennél szélesebb körök figyeltek fel az 1675-ben megjelent Pia desideria (Kegyes óhajok) címû könyvére. Ebben élesen bírálta a korabeli egyházi állapotokat és a lutheri örökség elhanyagolását. Spener hat reformjavaslatot terjesztett elõ könyvében: 1) Az Isten igéjével való intenzívebb foglalkozás. 2) A „lelki papság” gyakorlása, vagyis a laikusok bevonása a lelki munkába. 3) Annak komolyan vétele, hogy a kereszténység nem csupán ismeret, hanem tett és élet. 4) Szeretetteljes magatartás tanúsítása a vallási vitákban. 5) A teológiai oktatás megreformálása: a teológia gyakorlati összekapcsolása az istenfélõ életvitellel. 6) Az igehirdetés hitépítõ jellegének hangsúlyozása a retorikai helyett.
A nagy feltûnést és még nagyobb hatást kiváltó munka szerzõje javaslatait életének további három évtizedében igyekezett érvényre juttatni egyházában csendes szívóssággal és következetességgel. Õ ajánlotta az 1694-ben alapított hallei egyetem professzorául August Hermann Franckét, akinek tudományos és missziói munkássága, szellemi-lelki kisugárzása hosszú évtizedekre meghatározta a német teológiai gondolkodást. A történelmi pietizmust a lutheri reformáció gyakorlati megvalósulása egyik jeles megnyilvánulásaként tartja számon ma is a világ kereszténysége.
Társadalmi, politikai felelõsség is jellemezte azonban Spener életét és korának pietizmusát. Amikor tudomást szerez a magyarországi gyászévtized borzalmairól és a gályarabok szenvedéseirõl, akkor nemcsak azzal érvel, hogy mindez Isten olvasztótégelye, amely hozzájárul a hit megtisztulásához, hanem gyakorlati lépéseket is tesz a magyar protestánsok vallásszabadságának érvényre juttatása érdekében. Spenernek több erre vonatkozó levelét és javaslatát õrzik szlovákiai és német egyházi levéltárak az 1671 és 1689 közötti csaknem két évtizedbõl.
Amikor értesül a cseh testvérek öreg felvidéki látnokának, Drábik Miklósnak pozsonyi kivégzésérõl, 1671 októberében felháborodott hangú levélben ír fájdalmáról Mainzba a tudós filozófusnak, Leibniznek. A gályarabok szenvedésének hírére 1675 szeptemberében gyûjtést rendez kiszabadításuk érdekében. Egy novemberben keltezett levelében így ír: „Segítse õket az Úr, és csillapítsa a klérus dühöngését. Könyörüljön az Úr az õ egyházán!” Amikor a rabok megszabadultak a gályákról, de haza nem térhettek, Spener a szász választófejedelem és a holland rendek közbenjárását kéri Lipót császárnál.
A hontalan gályarabok közül néhány Spenert is felkereste Frankfurtban, aki többek között Nikléczy Boldizsár alsósztregovai lelkészünk (az Országos Széchényi Könyvtár kézirattárában õrzött) emlékalbumába 1676 augusztusában bátorító és vigasztaló sorokat jegyzett be. 1677. januári levelében így ír errõl: „Városunkba jött néhány magyar menekült. Elláttuk õket élelemmel, majd továbbmentek Németalföldre. Azt remélik, hogy majd hazatérhetnek, de ennek még sok az akadálya. Isten irányítsa az uralmon lévõk szívét, hogy vissza ne éljenek hatalmukkal.”
A frankfurti gyûjtés – úgy tûnik – szép eredménnyel járt, mert Spener még 1677 õszén egy templomépítést tervezõ felsõ-magyarországi evangélikus gyülekezetnek ír egy, a nekik szánt adományt kísérõ levelet. Fájlalja a nyilvános istentiszteletek tilalmát és az evangélium hirdetésének elnyomását, de kitartásra és állhatatosságra buzdít. A császárt és minisztereit a gyülekezeteket üldözõ Saulushoz hasonlítja, de szerinte ezek is Paulusokká válhatnak, ha felismerik, hogy nem rugódozhatnak az ösztöke ellen (ApCsel 26,14).
Thököly Imre felkelésének híre némi új reménységet ad Spenernek. 1680 novemberében egy magyar evangélikusnak arról ír, hogy bár újra reméli, hogy az evangélikusok visszakapják egykori vallásszabadságukat, de az országot most a császár és a török is fenyegeti. A készülõ soproni országgyûléstõl sem remél sok elõrehaladást.
Buda visszafoglalása után Spener több levele is tükrözi azt a nézetét, hogy a magyarok ugyan megszabadultak egyik ellenségüktõl, de a bécsi udvar még erõsebben fogja folytatni a protestánsok elnyomását. Amikor 1686-ban a szász választófejedelem udvari prédikátorává lesz Drezdában, innen is újabb kísérleteket tesz az üldözések enyhítésére. 1687 februárjában egy magyarországi levélre válaszolva azt írja, hogy ha Jeruzsálem Babilon fogságában van is, könnyek között csak az imádság, a bûnbánat és a türelem, nem pedig a fegyver adhat reményt. Ezzel kimondatlanul is Thököly harcaira gondolhatott.
Nem sokkal késõbb, 1687 áprilisában tárgyalást folytat egy magas rangú osztrák tisztségviselõvel, akinek felhívja a figyelmét a Liptó megyei és a Likava környéki evangélikus lelkészek elmozdítására, valamint a klérus túlkapásaira. A lelkiismereti szabadság elvére hivatkozva síkraszáll a vallási erõszak megszüntetéséért. A császárt végül Saul szomorú sorsára emlékezteti, miután Saul vérengzõ háza népe megölette a gibeóniakat (2Sám 21,1).
Spener 1687-ben két levelet is ír hazánkba. A júliusiban nemcsak fájlalja a „sokat szenvedett Magyarország” sorsát, hanem a Jelenések könyvére hivatkozva bizonyságot tesz az igazságos Úr ítéletérõl. Az október végén írt levelében megemlíti, hogy a „liebes Ungarland” lakosai között számos kedves barátja van, akik félelem és reménység között hányódnak, és hiszi, hogy az Istentõl kapott reménység legyõzi bennük a félelmet.
- folyamán Spener Pozsonyból kapott újabb üldözésekrõl beszámoló levelet. Ezt tüstént továbbította a választófejedelem udvarába, gyors közbenjárást kérve. Utolsó magyarországi levélváltása 1689 áprilisából ismert. Kifejezõdik benne részvéte és a klérus túlkapásainak alapos ismerete.
Philipp Jakob Spener egyházpolitikai súlya a drezdai udvarban ugyanebben az évben megszûnt. A pietizmus atyja kegyvesztett lett a szász választófejedelem elõtt, aki nem akarta megfogadni intéseit és tanácsait. Berlini évei alatt zajlott II. Rákóczi Ferenc szabadságharca. Ennek erkölcsi és anyagi támogatása azonban már a pietizmus másik nagy személyiségének, Spener legközelebbi munkatársának, August Hermann Franckénak a nevéhez fûzõdik.
Dr. Fabiny Tibor
::Nyomtatható változat::
|