Evangélikusok

Hozzászólás a cikkhez

„A fiatalság mércéje nem az életkor, hanem a szellem és a lélek állapota: az akarat- és képzelőerő, az érzelmek intenzitása, a jókedv és a kalandvágy győzelme a lustaságon.” Albert Schweitzer idézett gondolatait látja mintegy „megtestesülve”, aki felkeresi Ódor Istvánt. A pesterzsébeti idősek otthonának Pista bácsija kilencven esztendejét meghazudtoló fürgeséggel siet a látogató elé. Csak az ellen tiltakozik hevesen, hogy fénykép készüljön róla, ellenben örömmel mesél eseményekben gazdag életéről, és szívesen számol be a Fővárosi Önkormányzat Virág Benedek Utcai Idősek Otthonában végzett munkájáról.

– Feleségem tizenkét esztendővel ezelőtt bekövetkezett halála után költöztem ide az otthonba. A hitem és evangélikus mivoltom mindig is nagyon fontos volt a számomra. Hosszú időn keresztül, hetvennégy esztendeig szolgáltam az egyházban.

– Melyik gyülekezetben?

– Közel fél évszázadig az újpesti egyházközséghez tartoztam, ahol több tisztséget töltöttem be. Még most is a közösség örökös tiszteletbeli felügyelője vagyok. Szívemből szeretem ezt a gyülekezetet, ha csak tehetem, ellátogatok hozzájuk. Nagy szeretettel emlékszem vissza az egykor ott szolgáló lelkipásztorokra, id. és ifj. Blázy Lajosra, akik barátaimmá váltak.

– Esetleg Ön is lelkész szeretett volna lenni?

– Gondolni gondoltam rá, de az élet másképp hozta. Aradon születtem, édesapám gazdasági szakember volt, egy állami birtok felelős vezetője. Amikor nem akarta letenni a hűségesküt a románoknak, kiutasítottak bennünket az országból. Hányattatásainkról azonban nem szeretnék részletesebben beszélni. Végül is egy katonaiskolában végeztem mint tüzérmérnök, később pedig közgazdasági, külkereskedői és számítástechnikai végzettséget szereztem.

– Ha jól tudom, a lelkészség sem hiányzik az életéből, legalábbis az egyetemes papság értelmében. Az újpesti gyülekezet után itt, az otthon falai közt tesz meg mindent Isten ügyének érdekében.

– Ez valóban így van. A mindennapokban Lukács evangéliumának intését igyekszem szem előtt tartani: „Azért tehát ti is, ha teljesítettétek mindazt, amit parancsoltak nektek, mondjátok ezt: Haszontalan szolgák vagyunk, azt tettük, ami kötelességünk volt.” (Lk 17,10) Ennek szellemében igyekszem dolgozni ma is, amennyire az erőm engedi. Korom és egészségi állapotom miatt lassacskán visszavonulok, és a fiatalabbaknak adom át a stafétabotot.

– Hogy telik egy napja?

– Van, hogy kevésbé érzem jól magam, ilyenkor nem vagyok annyira aktív. De igyekszem mindenkivel egy-két szót váltani. Ma például a beszélgetésünk után elmegyek a közeli Jahn Ferenc Kórházba, ahol egy szívműtét előtt álló lakótársunkat látogatom meg. Vasárnaponként természetesen mindig több a tennivaló, ilyenkor élettel telik meg az ökumenikus kápolna. Szerveztünk már úgynevezett ökumenikus teadélutánokat is, ezek iránt is nagy az érdeklődés. A legutolsó ilyen alkalmat tavaly, advent idején tartottuk. Vannak bibliaóráink, és ugyancsak rendszeres az ágyhoz kötött betegek lelkigondozása.

– Pista bácsi hogyan emlékszik vissza az itteni „ökumenikus mozgalom” kezdeteire?

– Nyolc esztendővel ezelőtt még üresen állt az imaterem. Berendezéséhez a segítségemet kérte az otthon vezetője, Szabó Margit. Megterveztem az oltárt, az igazgatónő pedig aszerint készíttette el. A berendezési tárgyakat – gyertya, korpusz – közösen szereztük be.

Eleinte még csak hatan–nyolcan jöttek el egy-egy istentiszteletre, most húszan-huszonöten vagyunk. Többen sajnos nem is nagyon férnének be, hiszen ez csak egy kedves kis kápolna. Mégis nagyon büszke vagyok rá, hiszen tudomásom szerint Budapesten ez az egyetlen ilyen öregotthoni ökumenikus közösség, ahol a protestáns istentiszteleteken a reformátusok, evangélikusok és baptisták mellett római és görög katolikusok is számosan részt vesznek.

– Az otthon lakói, valamint az itt szolgáló lelkészek mit szóltak ehhez a kezdeményezéshez?

– Mindkét részről örömmel fogadták. Azok, akik nincsenek ágyhoz kötve, szívesen jönnek ide a kápolnába egy kis elcsendesedésre. A katolikus miséket a helyi plébánia szervezi, én csak a „protestánsok ügyét” vettem kézbe. Az otthon tárgyalt a helyi református esperesi hivatallal, mely a három protestáns felekezet tizenhárom lelkészének itteni szolgálatát koordinálja. Hadd köszönjem meg ezen a helyen a pesterzsébeti evangélikus gyülekezet pásztorainak, Győri János Sámuelnek és feleségének, Győriné Opauszky Máriának a szeretetteljes és lelkiismeretes szolgálatukat.

– Itt helyben kihez fordulhat Pista bácsi, ha segítségre van szüksége?

– Fontos, hogy az otthon vezetőjére mindenben számíthatok, és ezért nagyon hálás is vagyok neki. Mindenképpen meg kell még említenem Zadraveczné Mód Éva mentálhigiénés munkatárs nevét, valamint református testvéremet, Lőrincz Máriát, aki az otthonon belüli látogatásokat szervezi, és természetesen maga is végzi.

– Remélem, a sok tennivaló mellett azért jut egy kis ideje a kikapcsolódásra is, ha máskor nem, legalább vasárnap, hiszen az ökumenikus kápolna most már „szinte magától” működik…

– A vasárnap természetesen a pihenésé, de csakis az istentisztelet után. Itt gyakran segédkezem a lelkésznek az úrvacsoraosztásnál, jelzem neki, ki evangélikus, ki református, ki katolikus. Odafigyelünk az eltérő felekezetek különböző úrvacsorai gyakorlatára. Néha az is előfordul, hogy valamelyik lelkész nem tud jönni istentiszteletet tartani, ilyenkor én „ugrom be”, hogy semmiképp se maradjunk Isten igéje nélkül.

– Őszinte elismerésem! Még gyakorló lelkészeknek sem könnyű ilyen rövid idő alatt felkészülni.

– Az igazság az, hogy minden vasárnap reggel elgondolkodom egy-egy igén, és röviden lejegyzem mindazt, ami megfogalmazódik bennem. Nem spontán módon és meggondolatlanul cselekszem, egyszerűen csak próbálom kézben tartani a dolgokat. Egyébként éppen az alaposabb készülés miatt könyvtáram jelentős részét egyházi művek képezik, nehogy szégyenben maradjak a kis gyülekezet előtt…

Gazdag Zsuzsanna

::Nyomtatható változat::