Keresztény szemmel

Hozzászólás a cikkhez

Százezrek, talán milliók tartanak évi ötvenkét hetes istenböjtöt hazánkban, tudatosan megfosztva magukat Isten írott és hangzó igéjétől, valamint minden olyan helytől és közösségtől, amelyben Isten közelébe kerülhetnének. Ez a lelki fogyókúra ideig-óráig egyfajta felszabadult, jó közérzetet is adhat: a magam ura vagyok, nem tartozom senkihez és semmihez, nem szól bele senki az életembe…

De egy idő után, ahogy „karcsúsodik”, fogy és sorvad a lelkünk, hirtelen ránk törhet a sajgó hiányérzet, a kínzó istenéhség, amelyet József Attila hátborzongató vízióként vall meg A kutya című versében:

Egyszer csak előbúvik

Nappali rejtekéből,

Belőlünk,

Az az oly-igen éhes,

Lompos, lucskos kutya,

És Istenhulladékot,

Istendarabkákat

Keresgél.

Erről a feltámadó éhségről ír Paul Zulehner is Az egyház a 21. században című kötetében (Kálvin János Kiadó, 2004): „A spiritualitás a szekularizmusból nő ki. Vagy hívő módon fogalmazva: az évtizedeken át tartó istenböjt után jön az új istenéhség.”

De mit is jelent valójában a napjainkban divatszóvá lett spiritualitás? Természetesen nem valamiféle világ- és életidegen lelkizésről van szó, épp ellenkezőleg. Kicsit leegyszerűsítve, sarkosan fogalmazva, summázva a lényeget: több hitet az életbe, több életet a hitbe! Többek között komolyan venni a teremtés, pontosabban a Teremtő csodáját: test és lélek harmonikus egységének lehetőségét. Kissé bizarr módon, de ebben az összefüggésben is igaz lehet, hogy „a mit azért Isten egybeszerkesztett, ember el ne válassza” (Mt 19,6; Károli-fordítás).

Világunknak – de benne gyakran az egyháznak is – egyik tragikus félreértése az ember skizofrén kettéhasítása testre és lélekre. Ez a torz gondolkodásmód még olyan régi bölcsességekben is tetten érhető, mint például „a test böjtje a lélek lakodalma”. Mintha a test sanyargatása automatikusan magával hozná a lélek felvirágzását… Ugyanilyen álbölcsesség az a klasszikus tétel, hogy „ép testben ép lélek”. Ha ez igaz lenne, akkor korunk testkultusza, kozmetikai és wellnessipara nyomán bezárhatnának az idegosztályok és az elmegyógyintézetek…

Jézus, az inkarnáció csodája – a valóságos Isten és a valóságos ember – komolyan veszi az ember testi-lelki, pszichoszomatikus egységét és az ebből fakadó, egészséges (tehát az egész után vágyakozó) éhséget. Erről szól böjt negyedik vasárnapjának oltár előtti lekciója, a kenyércsoda evangéliuma (Jn 6,1–15). Nem véletlen, hogy ez az egyetlen történet a Szentírásban, amely különböző változatban hatszor (!) fordul elő a négy evangéliumban. Itt ragyog ránk talán a legtisztábban az az átfogó – mai, divatos szóval élve holisztikus – szeretet, amelyben a testté lett Ige, Jézus Krisztus szeretete is testté, kenyérré lesz. Ezreket táplál az élő Igével és az éltető kenyérrel, hiszen ezért jött, ezért lett emberré, ahogy Túrmezei Erzsébet megénekelte a betlehemi kenyércsodát:

Letekintett az éhező világra

Ő, aki minket öröktől szeret,

s a betlehemi jászol szalmájára

odatette ínségünket szánva,

irgalmasan – a Kenyeret.

Óriási lehetőség, hogy egyre több gyülekezetünkben a böjti vasárnapokon, de legalább ezen a vasárnapon ott van – legyen is ott! – a Kenyér, az élet kenyere és itala az oltáron, hogy csillapítsa istenéhségünket. Reménység szerint köztudott, hogy a vasárnapok hegycsúcsként emelkednek ki a böjti pusztaságból. A vasárnap a böjti időszakban is a feltámadott Úr ünnepe, akit az egykori és mai homályosan látó emmausi tanítványok arról ismernek föl, hogy megtöri és megosztja a kenyeret. Így, ebből és ettől kap értelmet, tartalmat a vasárnap ősi latin neve: „Laetare”, azaz: „Örvendj, Isten népe, és akik az Urat keresitek, / jöjjetek és merítsetek vigasztalásának forrásából!”

Öröm a böjtben? Szokatlanul, idegenül hangzik. De legyünk őszinték: az öröm nem csak a böjti időszakban hiányzik sokunk életéből, gyülekezeteink istentiszteleteiből, egész egyházunk szolgálatából. Pedig evangélikusnak lenni nem kevesebbet jelent, mint az örömhír hordozójának és továbbadójának lenni! Örömtelen evangélikus?! Olyan képtelenség ez, mint az ízét veszített só, a letakart lámpás, a hangtalan ének, a színtelen szivárvány, az illattalan virág, az ehetetlen kenyér…

Laetare – örvendj, Isten népe! Vége az istenböjtnek, az istenéhség csillapítható: „az asztal terítve, immár minden kész: gazdagon terített a mennyei Kéz…”

Gáncs Péter

::Nyomtatható változat::