Kultúrkörök

Hozzászólás a cikkhez

A Nobel-díjas regény ismeretében nagy várakozással ültem be a moziba. Ezt azért tartom fontosnak megemlíteni, mert így, hogy „birtokában voltam” a történetnek, jobban tudtam a hogyanra koncentrálni. Kíváncsi voltam Koltai Lajos alkotására. Tudniillik aki elolvas egy regényt, az belül mintegy levetíti magának, van egy belső vizuális élménye, amelyhez óhatatlanul mérni fogja a filmfeldolgozást. Nem „steril”, mondhatnánk.

Elöljáróban: nem csalódtam a várakozásaimban. Nagyon szép filmet láttam, adott esetben „mást”, mint a regény (ez a műfajok különbözőségéből adódóan nem is lehetne másként); egy elgondolkodtató, erőteljes alkotást, amely nem patetikus, nem giccses, de érzelmileg és tudati szinten is „hat” a nézőre. Elszomorít. Visszakérdez. Fogva tart. A legelső filmkocka előtt kivetített félmondat – „egy igaz történet” – súlyával indulunk, azaz nem fikciót, nem elképzelt holokauszt-képeslapokat látunk.

Miért tetszett nekem a film? Mert nem volt könnyfakasztó, nem akart érzelmileg letaglózni, mégis megrendített, megragadott. Nincsenek benne erőszakos, naturalista jelenetek. „Csak” egy szép, barna szemű, kifejező tekintetű, érzékeny arcú kamasz fiú, Köves Gyurka (Nagy Marcell alakítja) sorstalanná válásának története. Egy olyan fiúé, akinek – mint valamennyi sorstársának – növekednie, fejlődnie, gyarapodnia kellene, élnie, örülnie, játszania… S aki apránként megtörik testben, lélekben – elszakad lassan a szál, amely az élethez köti, és ez a leépüléstörténet fájdalmas, tragikus. A film (egyik) csúcspontja számomra a cementhordó jelenet. Csak a csontsovány, megalázott gyerek tekintete beszél, és nem oldódik fel a feszültség, fájón ott marad a nézőben. De a legszebb jelenetek között említhetném a tükörbe nézést is mint az életbe visszatérés szimbólumát.

Ami eleinte zavart, vagy inkább furcsának tűnt – vagyis hogy az egyes jelenetek nem láncszemekként fonódnak egymásba, hanem a vászon elsötétülése zár le egy-egy epizódot, majd új jelenet, új helyszín következik –, a film előrehaladtával teljesen természetessé vált, és érezhetően előrevitte a történetet. Érdekes volt a színek eltűnése is: a film elején és végén (az elhurcolás előtt, illetve a hazatéréskor) jelen vannak, „élnek”, majd egyre fogyatkoznak, már-már eltűnnek, ahogy a hős Auschwitzba, Buchenwaldba, majd Zeitzba kerül.

A főszereplő, Nagy Marcell tehetségesen, lenyűgözően játszik: az ő kiválasztása Koltai Lajos telitalálata. A filmben egyébiránt feltűnik a magyar színésztársadalom színe-java: kiemelkedő Bán János (az apa), az erdélyi Dimény Áron (Citrom Bandi), Rajhona Ádám (Steiner) alakítása, ugyancsak nagyszerű Harkányi Endre, Gyabronka József és Szarvas József szerepformálása. Az érzelmes zene mindvégig erőteljesen van jelen; a visszatérő főtéma igen szép.

A majd két és fél órás filmet jó szívvel ajánlom mindenkinek. A záró, gondosan komponált képsoron ugyanaz a tér látható, de már nem „ugyanaz” a fiú vág át rajta, mint a film elején. Az utolsó mondatok egyeznek a regénybeliekkel: „Hisz még ott, a kémények mellett is volt a kínok szünetében valami, ami a boldogsághoz hasonlított. (…) Igen, erről kéne, a koncentrációs táborok boldogságáról beszélnem nékik legközelebb, ha majd kérdik. Ha ugyan kérdik. S hacsak magam is el nem felejtem.”

Kőháti Dorottya

::Nyomtatható változat::