evél&levél

Hozzászólás a cikkhez

Ígéretem szerint a Más vallásúak vagy testvérek? című cikkemre (Evangélikus Élet, 2005. január 30.) érkezett észrevételekre összefoglalóan kísérlek meg felelni. Köszönöm, hogy többen foglalkoztak írásom mondanivalójával egy olyan időszakban, amikor sok egyházi és társadalmi esemény más irányba terelhette az érdeklődést.

A beérkezett észrevételek, hozzászólások nagyobb része telefonon, kisebb része levélben vagy személyes beszélgetések útján érkezett hozzám. Az első levelet – Dolhai Lajos római katolikus professzor véleményét – február 27-én lapunk teljes terjedelmében közölte az olvasói levelek rovatában. Nem várva meg a sajtóbeli válasz lehetőségét, az egri teológia tanárának magánlevélben is megköszöntem érdeklődését.

Dolhai professzornak szinte minden megjegyzését komolyan veszem, kivéve a levél címét: „Csak szónoki kérdés!” Sajnos többről van szó, mint figyelmet felkeltő szónoki kérdésről. Ismerve a magyar és a nemzetközi keresztény sajtót, a tapasztalat mondatja velem, hogy a Dominus Iesus irat megjelenése óta újra használják római testvéreink a „más vallásúak” kifejezést reánk is, megfeledkezve arról, hogy a II. vatikáni zsinat ökumenizmusról szóló irata ezt a kategóriát – a nem keresztény monoteista és politeista vallásokra utalva – a Nostra Aetate iratra hagyta, ahogy erre már hivatkoztam fájdalmas sikolynak is felfogható cikkemben.

Nagyra becsülöm Dolhai Lajos professzor urat, ökumenikus tevékenységét, tanári munkáját tisztelem, többször hivatkoztam könyv formában is megjelent főiskolai jegyzetére mint pozitív ökumenikus kiadványra. Ezután is Krisztusban testvéremnek tartom, függetlenül attól, hogy felekezete nem így jelöl bennünket. Mélyen fájlalom és hiányolom az intercommunio lehetőségét, amely nyilván nem evangélikus úrvacsora-tanításunkkal kapcsolatos, hanem papi szolgálatunk el nem ismerésével. Erről a témáról részletesen írtunk a Közös Bizottság 1973 és 1984 között tartott üléseiről kiadott, Das Herrenmahl, illetve Eucharist című könyvünkben, de akkor még nagyobb reménységgel és egyértelmű „vendégbarátságot” hirdetve.

Itt említem meg, hogy a visszhangok között volt egy olyan írás (aláírás nélkül), amely Pázmány Péter szavaival küldött átkot rám mint az igaz római egyház ősellenségére, eretnekre, tűzre való hitújítóra. Hogy félreértés ne essék, a levél másolatban közli az Egy csepp emberség című könyvben megjelent írásom melletti fényképet is. Erre válaszolni nem tudtam, mivel csak a címzett volt ismerős, a küldő nem, illetve mivel a levél hangvételét sem tekintem a mai római egyház véleményének.

Ugyanakkor örömmel vettem, hogy több, megértést mutató, sőt vigasztaló római katolikus hangot is hallhattam visszhangként plébános testvéreimtől, perjel és püspök testvéremtől egyaránt. Római katolikus testvéreimtől volt részem személyes látogatásban és több telefonbeszélgetésben is, amelyek során biztosítottak arról, hogy továbbra is testvérnek tekintenek, illetve elismerik az elmúlt ötven év munkáját mind egyéni, mind felekezetközi vonatkozásban. (Mivel a levélíróknak, telefonálóknak azt ígértem, hogy reagálásukat nem tárom a nyilvánosság elé, a nevektől eltekintek.) Aggodalmaim egy részét jogosnak tartották, és nagy alázattal biztosítottak arról, hogy szerintük sem lehet kisajátítaniuk közös Urunkat. Többen elismerően nyilatkoztak személyes találkozásainkról, közös pozitív élményeinkről.

Örvendetes, hogy református lelkipásztorok részéről is kaptam (noha jóval kisebb számban, mint a rómaiaktól) visszhangot, mély, elemző választ is, amelyben a szerző jogosnak tartotta, fájdalmas kiáltásnak minősítette cikkem alaphangját. Ugyanakkor józan figyelmeztetést is nyertem a tekintetben, hogy a II. vatikáni zsinat nyitását még ma sem szabad leértékelni, hiszen mi lett volna, ha a katolikus egyházfők a 20. század második felében nem tárták volna ki merészen a világkereszténység leghatalmasabb, legnépesebb felekezetének évszázadokon, sőt évezredeken át hermetikusan bezárt ablakait? Rémisztő arra gondolni, mi lett volna, ha nem teszik lehetővé modern világunk ugyan sokféleképpen szennyezett, mégis friss levegőjének beáramlását.

Arra is figyelmeztettek, hogy már az ökumenikus mozgalom hivatalos megalakulása (1948) előtt is élt Rómában a mereven elzárkózó antimodernista irányzattal szemben több római teológus hangoztatott véleménye, amely szerint elkerülhetetlen az ökumenikus nyitás, mégpedig közös keresztény bizonyságtételünk hitelének helyreállítása érdekében. Volt, aki azt hangoztatta, hogy meg kell érteni római testvéreinket, mert az egyházukon belül is új szakadások veszélye fenyegetett, és ezért néha igen merész kijelentéseket hallatnak, máskor belső szakadások elhárításán fáradoznak. Nem tartottak azonban kétségben bennünket, a keresztények együvé tartozását rendszeresen érzékeltették, számos közvetett és közvetlen gesztussal. Ezt tudomásul véve még így is fogalmazhatok: ez az egyház minden tradíciója és folyamatossága ellenére sem ugyanaz az egyház, amelynek inkvizíciója megégette Giordano Brunót, kiátkozta Galileit, máglyára küldte a magyar gályarabokat, nem is beszélve a francia protestánsok Szent Bertalan-éjszakai tragédiájáról. (Vö. II. János Pál több mint száz „bűnbánó” nyilatkozatával!) Ez a római egyház megtérésre képes isteni intézmény minden hibájával és hiányosságával együtt. Egyensúlykereső tevékenységét megértéssel kell figyelnünk. Jól kell értenünk egyházaink sajátos helyzetét, a különbségekből származó lépéseket, nyilatkozatokat.

Érdekes számomra, hogy evangélikus olvasóktól lényegesen kevesebb visszhangot kaptam, és ami elhangzott, felületesnek mondható. „Drukkolunk neked”, „jól megmondtad nekik”, „igazunk lett, hogy semmi sem változik Rómában, Roma semper idem est”, „kár volt annyira közel menni Rómához, a naiv optimizmus mindig kudarcot vall”, „kíváncsiak leszünk, hogyan reagálnak”, „ne csüggedj, nem volt hiábavaló eddigi szolgálatod, sem mostani kiáltásod” – ilyen vélemények hangzottak el. Volt lelkész, aki így vélekedett: „Hosszabb tanulmány kellene, hogy még mi, gyakorló lelkészek is jobban értsük, mi az, ami közös, és mi az, ami elválaszt.”

Mit akartam végül is? Saját életem, szolgálatom, több mint ötvenéves ökumenikus törekvésem értékelését. Mennyire volt kivételes helyzetben személyem, és mennyire volt általános az ökumenikus haladás? Fel akartam hívni olvasóim figyelmét arra, hogy van sajátos protestáns hang is. Józan, mérlegelő hang, amely észreveszi a jót és a rosszat, a haladást és a fékezést. Amely hitből és testvéri szeretetből akar véleményt nyilvánítani.

El akartam mondani azt, amit én elmondhatok, mert nem tartozom a római iurisdictio hatáskörébe, de engedelmességre kötelezett testvéreim nem mondhatják el következmények nélkül a véleményüket. Bátorítani akartam fiataljainkat, a következő nemzedékekben szolgáló lelkészeinket arra, ne higgyék, hogy az ökumenikus kérdés már lerágott csont: időszerű ma is, és számtalan feladat vár rájuk a jövőben.

Nem egyszerűen öncélú, belső ügyről van szó, hanem hitelességünk kérdéséről, hogy elhihesse a világ, kicsoda a mi közös Urunk, és így eszközei lehessünk a szekularizált környezetben, közömbös vagy néha ellenséges közegben is. És mindezt a reménység jegyében!

Hafenscher Károly (id.), a MEE ökumenikus tanácsadója

::Nyomtatható változat::