A közelmúlt krónikája

Hozzászólás a cikkhez

„Anyakönyv, matricula (lat.): személyek főbb adatainak hivatalos nyilvántartására és tanúsítására szolgáló nyilvántartókönyv. Legfontosabbak a személyi állapotot és változásait (születés, házasság, elhalálozás) közhitelűen nyilvántartó és igazoló anyakönyvek, melyeket a városokban, városi kerületekben és községekben külön vizsgát tett állami tisztviselők (anyakönyvvezetők) vezetnek, akik a belügyminiszter felügyelete alatt állnak. Nálunk az anyakönyveket 1895-ig egyházi hatóságok vezették” – olvashatjuk az Új magyar lexikonban.

A rendszeres személyi adatnyilvántartás a római katolikus egyház 1563. évi tridenti zsinatának döntése révén vette kezdetét. Ekkortól a római katolikus plébániák négyféle – keresztelési, házassági, bérmálási és halotti – anyakönyvet vezettek. Az anyakönyvek vezetését nemsokára más egyházak is elkezdték.

A legrégibb, fennmaradt hazai anyakönyvek a soproni evangélikus egyházközség (1624), valamint a kőszegi katolikus plébánia (1633) iratai. Az 1800-as évek elejétől az államilag elismert egyházaknak két példányban kellett vezetniük az anyakönyveket; a másodpéldányokat a területileg illetékes törvényhatóság levéltárában őrizték.

A polgári átalakulás egyik főbb állomásának tekinthető az állami anyakönyvezés. A kiegyezés után a katolikus egyház szellemi és politikai befolyása változatlanul fennmaradt, és megőrizte kivételes közjogi állását is. Ennek következményeként – a polgári átalakulás dacára – egyházi hatáskörben maradtak állami jellegű közfunkciók, így egyebek között az anyakönyvek vezetése is. A belügyminiszter 1893-ban az Országgyűlés elé terjesztette az állami anyakönyvvezetésről szóló törvényjavaslatot. Az 1894. évi XXXIII. törvénycikk rendelte el a matriculát. Végül is a hivatalos állami anyakönyveztetés 1895 októberében indult meg.

K. M.

::Nyomtatható változat::