Cantate

Ünnepeink

Hozzászólás a cikkhez

Sorozatunk mai részében énekeskönyvünk pünkösdi énekeit veszszük számba. Teljességre nem törekedhetünk, de igyekszünk kiemelni a legfontosabbakat.

Nagyobb ünnepeink énekanyagában mindig megtalálható az a réteg, amely még a reformáció előtti évszázadokba nyúlik vissza, de amely egyben bizonysága annak is, hogy a reformátorok miként örökítették tovább ezeket a maradandó értékeket.

A sor a 229. énekünkkel kezdődik. Ez a korál a pünkösdi zsoltározást keretező, rövid Veni Sancte Spiritus gregorián antifóna nyomán született. Az antifóna is fennmaradt evangélikus használatban: a reformáció idején írt graduálkönyvek magyar fordításában. Luther pedig gyülekezeti éneket írt ennek nyomán, melynek első versszaka az antifóna szövegének verses változata.

A gondolatmenet folytatódik a reformátor által írt második és harmadik versszakban: a második az Atyában és a Fiúban való hithez kéri a Szentlélek vezetését, a harmadik pedig a Szentlélek oltalmában való megmaradásért könyörög. Németországban összetettebb, dúr dallammal éneklik az éneket, míg hazánkban egyszerűbb, moll változat terjedt el. Így vált egyik legismertebb korálunkká. Használata nem korlátozódik pünkösdre. Minden szentelési, avatási és a legtöbb könyörgő istentiszteleten elhangzik.

A pünkösdi Luther-énekek sorát folytassuk az „Ó jöjj, teremtő Szentlélek…” kezdetűvel (EÉ 231). Ennek megírásához a 9. század elején élt Hrabanus Maurus himnuszát, a Veni Creator Spiritust vette alapul a reformátor. Itt az átdolgozás lényegében a dallam hajlításainak leegyszerűsítésére korlátozódott. Az ének gondolatmenetének középpontjában a Szentlélek cselekvő ereje és az ezért való könyörgés áll.

Szintén régebbi forrásra támaszkodva született a 232. énekünk („Jer, kérjük Isten áldott Szentlelkét…”). Ennek az éneknek a legrégibb, 13. századi formája az istentiszteletekhez lazábban kapcsolódó úgynevezett kanciókhoz tartozik. Az eredetileg egy versszakos szöveg a végső óra próbáira kéri a Szentlélek erejét. Luther ezt egészítette ki további három verssel. A második vers világosság- és a harmadik vers szeretetképével az ének általánosabb jelleget kapott, a negyedik pedig a gondolati ív keretét adja.

Evangélikus énekanyagunk másik kiemelkedő értékű része a magyarországi reformációból származik. Ezek a tételek közös kincsei a protestáns felekezeteknek. Ilyen Szegedi Kis István éneke (EÉ 230), amelyet az egyik legelső himnuszköltő, Prudentius nyomán írt. A himnuszok nemesen egyszerű versformája és dallamformálása jellemzi.

A magyar énekanyag egyik különlegessége Batizi András pünkösdi éneke, a „Jövel, Szentlélek Úristen…” kezdetű (EÉ 234). Csomasz Tóth Kálmán református himnológus szerint ez az ének „az egész magyar énekköltésnek egyik legszebb darabja”. A szöveg mélyről fakadó, igényesen megformált imádság, mely a Szentlélekért és ajándékaiért könyörög: vigasztalásért, a sötétség távoztatásáért, Krisztus igaz ismeretéért, bátorításért, a halálban való oltalomért. A dallam pedig azt tükrözi, hogy miként hatott a német énekek dallamvilága az akkori új magyar kompozíciókra. Meggyőzően mutatható ki, hogy ez a dallam Luther német Credo-éneke, a Wir glauben all an einem Gott „közeli rokona”. Mindenképpen méltó lenne a gyakoribb használatra.

Szintén kuriózum a pünkösdi énekek között az „A pünkösdnek jeles napján…” kezdetű (EÉ 235). Feltehetően még a középkorból ered, és latin formában is élt Magyarországon. Ökumenikus ének: a reformátusokkal közös, a katolikusok pedig egyik variánsát használják. Ismertségét jól tükrözi, hogy népszokások részévé és gyermekdallá is vált.

Énekeskönyvünkben még három saját dallamú éneket találunk pünkösdre. Közülük a 233. a cseh énekanyagból került át. A 239. ének 17. századi, táncos karakterű dallam, mely Németországban inkább karácsonyi szöveggel volt használatban. A 244. pedig az angol, indulószerű énekanyag képviselője.

A más dallamokra közölt szövegek közül ezen a helyen Paul Gerhardt (EÉ 237, 238) és Scholz László (EÉ 245, 246) verseit szeretnénk az olvasók figyelmébe ajánlani.

Finta Gergely

::Nyomtatható változat::