Keresztény szemmel

Hozzászólás a cikkhez

Egy évvel ezelőtt, 2005 pünkösdjén tartották az első budapesti Tamás-misét, a keresők istentiszteletét. Azóta több gyülekezet is helyet adott ennek a Finnországból érkezett új istentiszteleti formának. Az idei pünkösdhétfőn újra a budahegyvidéki evangélikus templom nyitja meg kapuit a Tamás-misére érkezők előtt. Álljon itt a szervezőcsapat néhány tagjának vallomása arról, ők hogyan látják és élik meg az Istennel való találkozásnak ezt az újfajta keretét.

A Tamás-mise a keresők és a kételkedők istentisztelete. Amikor elkezdtünk foglalkozni ennek az istentiszteletnek a gondolatával, még mi, a szervezők is nagyjából csak ennyit tudtunk. Azóta már valamivel többet tudunk, de még mindig sokat gondolkodunk. Éppen ezért szívből örülünk, hogy most alkalom nyílt szélesebb körben is beszélgetni minderről.

Fiatalként sokszor megéljük, hogy jó lenne „világi” barátainkat elhívni egy olyan alkalomra, ahol Jézusról hallhatnak, de az egyházias szóhasználat és az általunk is szeretett és nagyra becsült hagyományos formák falat építettek körénk. Mi belül vagyunk, jóformán annyian, amennyien belülre születtünk, barátaink pedig kívülről néznek minket, de nem látnak be igazából, és amit mégis látnak, az nem vonzó számukra, nem értik, és nem is akarják megérteni. Egyáltalán nem szerettünk volna alternatív evangélikusságot létrehozni, de alternatív liturgiát igen. Ezáltal pedig reményeink szerint a körülöttünk lévő falba egy forgóajtót építünk, melyen keresztül betekinthetnek, és be is léphetnek a keresők. Nem akárhova, hanem az evangélikus egyházba, hiszen azokat, akik közösséget keresnek, gyülekezeteink ifjúsági óráira hívjuk. Szerintünk ennek a gondolatnak a létjogosultságához egyszerűen nem férhet semmi kétség. A formáról lehet és kell is vitatkozni, a tartalomról viszont nem szabadna.

Hamar kiderült, hogy ami elsőre egyértelműnek tűnt, alaposabb átgondolást igényel. Felmerült a kérdés, hogy konkrétan kiket és milyen módon szeretnénk megszólítani. Ha belegondolunk, a „keresők” valójában eléggé tág fogalom. A „kételkedők” meg végképp. Rengetegen vagyunk mi, keresztények, a saját gyülekezeteinken belül is. Még többen vannak azok, akiket ismerünk ugyan (például a megkonfirmált fiatalok!), de nagyon régen nem láttunk. Sajnos talán a legtöbben pedig azok vannak, akik az előzőek közül egyik csoportba sem tartoznak.

Az ő megszólításukhoz meglehetősen szűkösek az erőforrásaink. Ezért csak fokozatosan tudunk haladni, és közben az igazi munkát Istenre kell bíznunk. Mi megpróbálunk először minél több embert megszólítani azok közül, akiket viszonylag könnyen elérünk, mert rendszeresen találkozunk velük, vagy például az adott helyszínen konfirmáltak. Azt is óriási dolognak tartjuk, hogyha eljön néhány olyan ember, aki esetleg már évek óta nem tette – csakúgy, mint azt, hogy közben azok is megerősödhetnek és ünnepelhetnek, akik mondjuk minden vasárnap a templomban ülnek. Ha pedig létrejön egy jó közösség és egy jó alkalom, akkor nemcsak a szervezők, hanem minden résztvevő közös feladata, hogy elhívjuk azokat a barátainkat, akiket amúgy eszünkbe sem jutna…

Szerintünk Isten ügyében kevésbé a hirdetésekre, mint a személyes kapcsolatokra és a Szentlélek munkájára kell építeni. Mégis, minden tőlünk telhetőt megteszünk. Eddig plakátoztunk, szórólapoztunk, embereket kerestünk fel személyesen, ismertető cédéket osztottunk, leveleket, kör-e-mailt küldtünk szét, és internetes fórumokon is megjelentünk. Látható, hogy ezek között vannak olyan formái is a hívogatásnak, amelyekben bárki különösebb erőfeszítés nélkül részt vehet. Mi mindenkinek, aki kéri, szívesen küldünk például meghívót e-mailben, amelyet továbbíthat, vagy a kezébe adunk egy adag szórólapot, így abból személyesen odaadhat egyet-egyet néhány barátjának.

A kedves Olvasó remélhetőleg most már látja, hogy miért, kiket és miként hívogatunk. A következőkben arról szeretnénk szólni, hogy milyen háttérrel tesszük mindezt, és mivel találkozhatnak egy Tamás-misén (TM) azok, akik hallgatnak a hívó szóra.

A TM egyik fő erőssége, hogy több gyülekezet áll mögötte. Minden alkalommal a helyiek adják a szolgálattevők nagy részét, de azért van átfedés. Ez két dolgot jelent: egyfelől több embert tudunk megmozgatni, hogy vállaljanak szolgálatot, másfelől a gyülekezetek tagjai ezáltal megismerik egymást, sőt közös munkát is végeznek. A fiatalok láthatják, hogy nincsenek egyedül, tőlük három metrómegállónyira is van egy közösség, ahol ugyanaz történik, mint náluk. Ráadásul az is nagyon fontos, hogy egy-egy TM reményeink szerint komoly lehetőséget adhat az adott gyülekezetnek arra, hogy saját „csellengőit” hívogassa.

Bő egy év alatt mint a szolgálattevőket összefogók egyike sok kedves testvérrel ismerkedhettem meg. Szórványban vagy nagyvárosokban élő társaink minden bizonnyal értik, milyen érzés átélni, hogy nemcsak a mi ifink, gyülekezetünk létezik, nemcsak egy pici sziget vagyunk, hanem minimum egy szigetcsoport része. Alkalmainkra készülve a Deák téri, a budavári, a kelenföldi és a zuglói ifi tagjainak megadatott, hogy a közös munka révén kicsit megismerjék egymást, s hiszem, hogy ez mind a csoportoknak, mind az egyes embereknek örömöt szerzett, és épülésére vált.

Akik tagjai egy élő gyülekezetnek, tudhatják, milyen jó érzés egy csapathoz tartozni – az egyes Tamás-miséken körülbelül ötven-hatvan fiatal szolgál. Egy részük különböző gyülekezetekből érkezik, ám a magot mindig a helyi ifjúság alkotja. Ez aktivizálja az ifjúsági órákon ritkábban látott embereket is – jó érzés, mikor a kezdetben húzódozó testvér a végén úgy búcsúzik, hogy ugye segíthet majd a következő alkalommal is…

A szolgálattevők nem csupán az istentiszteletre esnek be a templomba, hanem már hetekkel előtte elkezdenek készülni rá kisebb csoportokban. A felolvasók külön próbát tartanak (a zenészekről, a kórusról nem is beszélve); a templomot díszítők csapata előre tervezi, előkészíti munkáját; sokan dolgoznak a kézbe adandó papírok és a kivetített énekszövegek, illetve a liturgia összeállításán; az úrvacsoraosztásban segédkezők egy lelkész vezetésével készülnek feladatukra; néhányan a szeretetvendégséget készítik elő – s az egész csapat mögött ott áll az ima ereje, az imakör.

A szolgálattevők révén olyan fiatalokhoz is eljut a Tamás-mise híre, akik egyébként nem járnak rendszeresen templomba. Az istentiszteleten viselt egyenpóló azt a célt is szolgálja, hogy felismerhetőek legyünk, és bátran fordulhasson hozzánk (miként fordult is) az, akinek valamilyen kérdése van, vagy szeretne bekapcsolódni egy közösségbe.

A Tamás-mise nemcsak a keresők istentisztelete, hanem a keresetteké is. Isten keres minket ezen az alkalmon keresztül, és jó látni, hogy nagyon sok ember imádságban válaszol neki. Mi is köszönettel imádkoztunk hozzá, amikor egymást addig nem ismerő emberek szívében egyszerre szólalt meg hívása.

Azért, hogy Isten akaratát, ne pedig emberekét teljesítsük, az első alkalomtól fogva imádkozunk, hogy mutasson utat, és tetszése szerint támogassa munkánkat. Ennek jelentős része „imádságmunka”. Meggyőződésem, hogy nem csak az a kicsiny imaközösség végzi, amely a Tamás-misék közt összegyűlve Isten elé viszi az imádságjárás alatt leírt imádságokat. Ezen imákon keresztül felismerhettük, hogy az embereknek szükségük van az Istennel való találkozásra azért, hogy hitük megerősödjön. Felismerhettük azt is, hogy Isten szívesen használja fel a másokért imádkozó embert, s eközben találkozik vele magával is. Megtapasztaltuk, hogy az imádság eszköz, melyen keresztül Isten adja nekünk ajándékait. Köszönöm Istennek, hogy életre hívta ezt az imaközösséget, és a Tamás-misén keresztül több ember imádkozó életét indította be.

Az imádkozómunka másik fontos része az istentiszteleten történik. Ez egyfelől a liturgia keretében elhangzó imádságokban jelenik meg, másfelől az imádságjárás során egy-egy segítővel elmondott személyes imákban. Ez utóbbiak a közös imádkozás iránti komoly lelki szükségletet elégítik ki. Az istentisztelet alatt a templomnak egy-egy erre a célra kialakított részében a közös imádkozásra vágyót egy segítő várja. Ketten ülnek le imádkozni, de Jézus is ott van közöttük, és az ő jelenléte az, ami a szavakat nem találó, bátortalan imádkozót segíti.

Csodálatos megtapasztalni az Istennel való közösséget minden Tamás-mise előtt, amikor a szolgálattevők ötvenen-hatvanan körben állva, együtt imádkozva kérik az ő áldását. Ez a közösség úgy alakul ki, hogy Isten keres minket, mi pedig keressük az ő akaratát. Így lesz a Tamás-mise a keresők imaalkalma.

Keresgélek a fejemben, hogy mikor is hallottam először a „Tamás-mise” kifejezést… Kicsivel több mint egy évvel ezelőtt, az egyik csütörtöki ifin – jut eszembe –, amikor a társaim nagy lelkesedéssel vetették bele magukat az alkalom szervezésébe.

Ekkortájt épp a szakdolgozatom írásával voltam elfoglalva, így kiváló magyarázatot találtam rá, hogy miért nem tudok igazán segíteni a szervezésben. Lehet, hogy tudat alatt magam sem hittem eléggé a Tamás-mise sikerében (tamáskodtam), és ezzel a kifogással ki lehetett bújni a feladatok alól. Persze azért érdekelt, hogy mi fog kisülni az egészből, és magam is vártam az első alkalmat. Tudtam, hogy elsősorban olyan embereknek szól, akik nem rendszeres templomba járók, és Istennel való kapcsolatuk megkopott, mégsem mertem reklámozni másoknak. Féltem attól, hogy mi van akkor, ha az egész gagyi lesz, és lejáratom magamat az ismerőseim előtt, amiért a nevemet adtam hozzá. Előbb meg akartam kóstolni az ételt, melyet másoknak kínálgatok.

Az alkalom felemelő volt, és egy kicsit már bántam, hogy kimaradtam a szervezéséből. Elmondhatatlan érzés, mikor egy lelkész áldásával megerősít a munkámba vetett hitemben, hogy rá merjek lépni az Úr által számomra kijelölt útra, vagy amikor az ember meggyújt egy mécsest, s közben egy barátjáért vagy a szüleiért imádkozik. Eszébe jutnak lelki terhei, szinte felzokog az oldaloltár előtt, és ezáltal részben meg is szabadul tőlük. Elhatároztam, hogy a következő alkalomra már nem egyedül fogok jönni, hogy velem együtt minél többen átélhessék a lelki megújulást.

Még ezek után se mertem magamtól részt vállalni a feladatokban. A nyár eltelte után, egy kora őszi napon felhívott az egyik szervező. Felkért, hogy a második alkalomnak legyek én a házigazdája. Ez óriási megtiszteltetés volt a számomra. Kételyeim szertefoszlottak, és legjobb tudásom szerint próbáltam megfelelni a feladatnak. Azóta alkalomról alkalomra tapasztalom meg, milyen érzés egy gyülekezet elé kiállva hozzájárulni a hívő közösség öröméhez. Nehéz lenne elmondani, hogy a házigazda mivel is tudja ezt megtenni – aki kíváncsi rá, legjobb, ha eljön következő alkalmunkra…

Úgy gondoljuk, hogy a Tamás-mise lényeges eleme a fiatalos, modern zene. Ez az eredeti finnországi istentiszteletek sajátja is, mégsem egyszerűen a lemásolásuk volt a cél. Igaz, kezdetben sokat merítettünk elsősorban Pekka Simojoki zenei anyagából, aki hazájában klasszikusnak számít (nemcsak az ifjúság énekli a dalait, hanem a gyülekezeti használatban lévő énekeskönyvben is megtalálhatjuk szerzeményeit). Fontos szempont azonban, hogy minden ifjúsági istentisztelet megtalálja azt a zenei világot, amely leginkább közel áll azokhoz a fiatalokhoz, akik a zenei munkát felvállalják az előkészítés során. Ezért a hangszerelés sem előre meghatározott szabályok mentén alakul ki, hanem attól is függ, hogy a szolgálatvégzők milyen hangszeres tudással rendelkeznek. A cél az igényességen és a közösségi éneklés vezetésén kívül az, hogy maga a zenei munka is minél többek számára kapcsolópontot teremtsen. Terveink között ezért a budapesti Tamás-mise saját zenei anyagának kialakítása is szerepel.

Az istentiszteleteken felhangzó zenét és a közösségben együtt énekelt éneket olyan eszköznek tekintjük, amely az evangéliumhirdetés szolgálatában áll. Minden kornak, sőt minden generációnak, kegyességi mozgalomnak megvan a jellemző, sajátos énekkincse. A megszólítás lehetőségeit keresve és ragaszkodva a tartalmi szempontokhoz úgy látjuk, korunk zenei műfajait is fel lehet használni arra, hogy a fiatalokhoz közel vigyük az evangéliumot. Ez a szemlélet a látásunk szerint nem idegen a protestantizmus hagyományaitól.

„Áldó hatalmak oltalmába rejtve” érzem magam azokkal, akik a Tamás-mise legmozgalmasabb részében, az imádságjárás alatt az oltárhoz lépve személyes áldásban részesülnek. A kételkedők istentiszteletének egyik legmélyebb valóságát tapasztalom meg akkor, amikor – lelkészként – átélem: hozzám lép az Isten közelségére vágyó, és a „mindenütt jelen lévő” után vágyakozik.

Minden áldást kérőtől meg szoktam kérdezni: „Miben erősíthetlek meg téged?” „Mihez kérjem Isten áldását?” És jönnek az őszinte, megdöbbentő szavak – leplezetlenül. Kezem az előttem álló fejére helyezem, és imádságban kérem az Urat. A mosoly és könny együtt jelzi: valami történt. A belső ember mozdult meg. Az áldó hatalom szinte tapintható.

A vasárnapi istentiszteleteken még csak néhány templomunkban vált hagyománnyá a személyes áldás, mely a Tamás-mise egyik lényegi része. Amióta felfedeztük, gyakoroljuk. Áldás alatt, az áldás mellett vagyunk. Hiszem s tudom, hogy ez így jó.

::Nyomtatható változat::