Keresztény szemmel

Hozzászólás a cikkhez

Mindennapi életünk gyakran magán hordozza a hármasság jegyeit. Elég, ha az ember sajátosságára mint test, lélek, szellem egységére utalunk. Jóllehet az ember hármas felosztására következtethetünk, mégis egy személyiség összetevői. Ha sötét szobában a fehér fénysugár elé üvegprizmát helyezünk, akkor tűzpiros, halványlila és világoszöld színekre törik szét. Három szín, és mégis ugyanaz a fehér fény.

Augustinus ismert képe: a forrást nem nevezhetjük folyónak, a folyót sem forrásnak, s azt a kortyot, amelyet a forrásból iszunk, sem folyónak, sem forrásnak nem mondhatjuk. Pedig mind a háromban ugyanaz a víz van. Ha egy nagyobb templom épületén három bejárat található, mindegy, hogy melyik úton közelítünk az Isten házába, ugyanabba a templomba érkezünk.

A hasonlatok és képek jelzik, mennyire nem idegen földi berendezkedésünk látható világától sem a hármasság az egységben, s az egység a hármasságban.

A mai vasárnap különös az egyházi esztendő ünnepeinek sorában. A pünkösd mozgalmas eseményére való emlékezés után a keresztény hit összefoglalását adó úgynevezett hittani ünnep, amelyet követ maximum huszonhét, Szentháromság utáni vasárnap.

Amíg az egyházi év ünnepei az Isten által a történelemben véghezvitt eseményekre, tehát történésekre emlékeztetnek, s mindig megelevenítik őket, addig a Szentháromság vasárnapja az üdvtörténet gazdag eseménysorozatát együtt jeleníti meg. Ugyanakkor a kutató, kereső értelem Isten titkát is meg akarja ismerni, és a nagy Isten-titokról fel akarja lebbenteni a fátylat.

A ránk maradt egyháztörténeti hagyomány szerint amikor Augustinus a tengerparton sétált, és a Szentháromság titka felett gondolkozott, meglátott egy játszadozó kisfiút, amint egy kagylóval a kezében kis vödörbe igyekezett kimerni a tenger vizét. A híres egyházatya és neves tudós ekkor döbbent rá arra, hogy amint a tenger vizét nem lehet kimerni, akként a Szentháromság titkát sem tudja az emberi értelem megmagyarázni.

Ha ezzel az alázattal közelítünk az ünnephez, akkor mégis feltárulhat belőle annyi, amennyi hitünk megéléséhez feltétlenül szükséges. A Szentírásban nem található a Szentháromság kifejezés, de az Atya, Fiú, Szentlélek formula többször is előfordul. Közülük a legismertebb a missziói parancsban Jézus ajkán elhangzó kötelezés a keresztség gyakorlására és az apostoli áldás Pál leveleiből: az Úr Jézus Krisztus kegyelme, az Atya szeretete és a Szentlélek közössége legyen mindnyájatokkal.

Az Atya a mindenség Ura és teremtője, aki karácsonykor testet öltött a Fiúban. Szeretetének ékes jele a betlehemi jászolbölcső. A Fiú az Atyával való teljes egységben vállalja nagypénteken az egész emberiségre kisugárzó megváltó tettét. Ennek jele a golgotai kereszt. Az Atya pedig igazolja őt a feltámadás páratlan eseményében. Pünkösdkor a Lélek kiáradása győzi meg a félénk természetű és bizonytalan hitű tanítványokat Isten nagyságos tetteiről. Ennek ékes bizonyítéka a háromezer megkeresztelt hívő s az egyház közösségének megszületése.

Luther Istenben a Szentháromság teljes egységét hangsúlyozza. Számára nem az a kérdés, hogy a Szentháromság miként lehet egy, hanem éppen ennek fordítottja. Hogyan lehet az egy Isten három személy? Ezért nem is kedveli a háromság (trinitatis) megjelölést. Számára fontos, hogy Isten önmagával teljes egységben van. Így a keresztény ember bármelyik isteni személyt megszólíthatja imádságában, mindig ugyanahhoz az egy Istenhez fordul hálaadó vagy kérő szavával.

Itt érdemes szólnunk arról, hogy a mai nyelvben más a személy szó jelentése, mint az ókori időkben. Ma a személy, személyiség képzetéhez az önálló értelemmel, saját akarattal és valós érzelmekkel rendelkező ember tartozik. A teológia inkább Isten három különböző létezési módjáról tanít, más teológusok Isten háromféle nevéről beszélnek. Tillich Isten személyes karakterét emeli ki, amivel azt kívánja hangsúlyozni, hogy Isten több és más, mint az emberi személy. Amikor tehát Istent Atya, Fiú, Szentlélek elnevezéssel illetjük, akkor önálló, megkülönböztetendő létükre utalunk.

Talán ezzel összefüggésben említhetjük, hogy egyes keresztény egyházak liturgikus hagyományában a pünkösd egyre nagyobb hangsúlyt kapott. Ezért nem a Szentháromság ünnepétől, hanem az egyház születésnapjától, pünkösdtől számozzák az ezt követő vasárnapokat. Ezzel nem a Szentháromság egy Istenbe vetett hit kerül háttérbe, hanem a Lélek ma is hitet ajándékozó, egyházat teremtő dinamikus jelenléte és aktivitása kerül előtérbe.

Ugyanakkor a Szentháromság Istenbe vetett hit az ökumenikus összetartozás alapja a különböző egyházi szervezetekben. 1961 óta azok a keresztény egyházak lehetnek egy egyházi világszervezet tagegyházai, amelyek elfogadják az Apostoli hitvallást. Ezzel hangsúlyt kap a közös keresztény hit tartalmi fontossága és az erkölcsi cselekvés azonos alapokon nyugvó indítéka.

Igazat adhatunk Emil Brunner 20. századi teológusnak: „Az óegyházi dogmában megfogalmazott Szentháromság-tan ugyan nem bibliai ige, ezért nem is egyházi igehirdetés, hanem teológiai védelmező tanítás a biblikus egyházi hit központja körül… a teológiába tartozik, ahol az egyháznak az adott isteni ige átgondolása végbemegy, az egyház igehirdetésének kritikai vizsgálata céljával. Ennek a teológiai reflexiónak azonban a Szentháromság-tan mindenesetre a központja.”

Mindezek alapján ezen a vasárnapon sem maradhat kedvesebb lehetőségünk, mint hogy imádjuk Istent szívvel, szájjal, lélekkel. Igaz énekünk vallomása: „Ki kétkedőn kutatja őt, / Annak választ nem ád, / De a hívő előtt az Úr / Megfejti önmagát.” (EÉ 328,2)

Mivel ezen a vasárnapon a legtöbb keresztény egyházban a Szentháromság Isten ünnepét tartják az istentiszteleteken, idézzük Aquinói Szent Tamás himnuszát: „Az Atyának és Fiának / legyen áldás, dicsőség, / üdv, hozsanna és imádat, / ujjongások hirdessék! / S aki kettejükből árad, / a Lélek is áldassék!” (Babits Mihály fordítása)

D. Szebik Imre

::Nyomtatható változat::