Kultúrkörök

Hozzászólás a cikkhez

Május 27-én volt huszonöt éve annak, hogy Pilinszky János meghalt. Személyét, költészetét már életében legendák vették körül. A kritikák művei szűkszavúságát, nyelvi egyszerűségét és dísztelenségét emlegették, manapság pedig leginkább annyit tudunk róla, hogy katolikus költő volt. Pedig írói munkássága rendkívül sokféle, műfajilag roppant változatos, és életéről is sokat tudhatunk vallomásaiból vagy a vele készült számos interjúból. Kevés olyan költőnk van, akinél ekkora távolság feszül mű és életrajzi adatok között. Költészetét nemigen tudjuk megközelíteni az életrajz felől, inkább a művek segítik megérteni az életét.

Pilinszky János 1921 novemberében született Budapesten. Míg anyjához bensőséges, őszinte kapcsolat fűzte, addig kemény, határozott apjától inkább tartott. „Engem tiszta erőből, válogatás nélkül ütött. Ökléről azóta is sokszor álmodom, úgy is, ahogy összetört, és úgy is, ahogy ügyetlenül megnyílva igyekezett összerakni egyetlen darabbá, olyanná, amilyenné én akkor már réges-rég nem tudtam összeállni” – vallja később a költő.

A fiát harciasnak, határozottnak remélő férfi szemében felháborító volt, hogy egyetlen fiúgyermeke költő akar lenni. Pilinszkyt emiatt állandó lelkiismeret-furdalás gyötörte. Apja korai halála miatt férfiassá nevelésére még kevesebb esély adatott, ugyanis csupa nőrokon vette körül. Különösen két nagynéni gyakorolt rá erős hatást. Az egyik Bébi volt, aki egy gyermekkori baleset miatt soha nem tanult meg rendesen beszélni. Pilinszky ezzel hozta kapcsolatba költészetének dísztelen, kevés szót használó kifejezésmódját. „Egy nagyon redukált nyelvet beszélt, talán szegényesebb nyelvet, mint egy gyerek… Azt a néhány szót viszont, amit mondott, azt rettenetes intenzitással mondta.” A másik nagynéni, Baitz Erzsébet a szervita rend apácája volt, és egy lányjavító, -nevelő intézetben dolgozott. „Fiatal és gyönyörű börtöntöltelékek” és prostituáltak voltak Pilinszky első játszótársai. Saját gyerekkorának emlékei, a gyermek alakja sűrűn visszatérnek később a műveiben. A felnőtt költő megőrizte a gyermek őszinte kíváncsiságát és állandó jelenidejűségét. Verseinek időtlensége ebből az élményből fakadhat.

Még hetedikes gimnazista, amikor első verse nyomtatásban megjelenik az Élet című lap hasábjain, sőt ugyanebben az évben már a Vigiliában is publikál. Bár piarista gimnáziumba jár, tizennyolc éves kora táján hite meginog, elbizonytalanodik. Később újra rátalál Istenre; hite ekkor már személyes dráma gyümölcse: kiküzdött, megharcolt, gyötrelmes és gyönyörű hit.

Egyetemi tanulmányai egy ideig mentesítik a katonai szolgálat alól, ám 1944 őszén ő is megkapja behívóját. Alakulatát Nyugatra irányítják. Marhavagonokban utaznak lebombázott pályaudvarok, leplombált vagonok, szögesdrót mögül kitekintő arcok között. Amikor elindult, hátizsákját teletömte könyvekkel, amelyeket később sorra dobott el. „Végül is egy maradt, az Evangélium maradt velem, de az viszont úgy maradt velem, mint egy kutya” – emlékszik vissza később. A háború utolsó napjaiban érkeznek Harbachba. Itt találkozik először a haláltáborok lakóival, és látja azt a végtelen nyomort, amely az embert moslékfaló, szemétben kotorászó lénnyé alacsonyítja. Ettől kezdve költészetének központi gondolata marad a háború és a haláltáborok botránya. Versekben, oratóriumban, újságcikkekben, filmnovellában újra meg újra felbukkan majd a század jóvátehetetlen szégyene.

Hazatérése után ideje nagy részét kávéházakban, szerkesztőségekben, baráti társaságban tölti. 1946-ban kiadják első verseskötetét, a Trapéz és korlátot. Ritkán jelenik meg a magyar irodalomban ilyen vékony és mégis átütő erejű kötet. A kritika és a közvélemény elismeréssel és lelkesedéssel fogadja. Az 1948–49-es kommunista fordulat hatására azonban kiszorul a hivatalos irodalomból. Hallgatásra ítéltetett: verseit nem közlik, a Szépirodalmi Kiadónál kap korrektori állást. Legendává válik hallgatása, magánya, szűkszavúsága.

Túlérzékenysége, szorongása csak fokozódik az ötvenes években. Folyton attól fél, hogy letartóztatják, ezért éjszakánként nem fekszik le, hanem a foteljában bóbiskol. Életvitelét ekkoriban a túlzott önkontroll jellemzi, amely állandó bűntudattal, önkritikával társul. Szerelmi kapcsolatai rendre kudarccal végződnek. 1954-ben megnősül, de rövid együttélés után el is válik feleségétől. Úgy jellemzi magát, mint a szerelem sivatagának örökös vándorát.

A Kádár-rendszer már több teret enged neki: az Új Ember című katolikus lap munkatársa lesz, és újra megjelenhet verseskötete. Neve, magatartása a fiatal nemzedék számára jelképpé válik. Sokfelé hívják, gyakran szerepel felolvasóesteken. Aki egyszer is hallotta Pilinszkyt verset mondani, nehezen felejti el az élményt. Szokatlanul éles, eksztatikus hangján nem szavalt, nem szöveget mondott föl, hanem látomásait osztotta meg a hallgatókkal.

A hatvanas évektől kezdve erőt vesz félénkségén és tartózkodásán, egyre többet utazik külföldre. Párizsban megismerkedik a francia irodalom és szellemi élet számos kiválóságával. Jár Londonban, Lengyelországban, Olaszországban, Svájcban is. Akad olyan év is, amikor több időt töltött külföldön, mint itthon. Az utazások nagy ajándéka, hogy megismerkedik Jutta Scherrer vallástörténésszel. Alighanem ez a költő legtartósabb, fél évtizeden át tartó érzelmi kapcsolata.

Verseit a hatvanas évek vége óta rendszeresen fordítják, költeményei német, francia és angol folyóiratokban, antológiákban jelennek meg. Világossá válik, hogy helye van az európai irodalom élvonalában. Felfedezik őt az újságírók is, számtalan interjú készül vele, mohó kíváncsisággal faggatják életéről, műveiről, világképéről.

Egyik franciaországi útja során megismerkedik egy francia zenészlánnyal, Ingrid Ficheux-vel, aki egyébként éppúgy dadog, mint Bébi. 1980-ban házasodnak össze, de nem tervezik, hogy együtt fognak élni. Mindketten megtartják állampolgárságukat, és aztán hol a költő tölt néhány hetet Párizsban, hol Ingrid jön Magyarországra.

A hetvenes évektől kezdve Pilinszky mind többet panaszkodik egészségi állapotára. Többször szenved tüdőgyulladásban; erős dohányos. Étvágytalan, alvászavarai vannak, depressziós. Előfordul, hogy heteken át altatják szorongásos idegkimerültség miatt. 1981 májusában kórházba kerül ízületi fájdalmak miatt, ám ott kiderül, hogy megint infarktust kapott. Május 27-én este épp az ügyeletes orvossal viccelődött, amikor egyszer csak felnevetett, és meghalt.

Úgy távozott, mint Saint-Exupéry kis hercege: „Csendesen dőlt el, ahogyan a fák. Még csak zajt sem keltett a homok miatt.” A temetésen egyik barátja így búcsúzott tőle: „Van mit magaddal vinned »a valóság forró magjába«, hisz gyermekségedet mindvégig megőrizted. Már éled azt, amiről itt csak sejtelmed volt. Isten veled, János.”

Jánosi Vali

::Nyomtatható változat::