Evangélikusok

Hozzászólás a cikkhez

Százhúsz év – Isten örökkévalóságához képest egy villanásnyi időtöredék csupán, az erdélyi, a barcasági magyar evangélikusok életében azonban generációkon átívelő gazdag történelem. Százhúsz éve annak, hogy 1886. március 25-én Török József tatrangi lelkésznek, későbbi főesperesnek és Gödri János „világi elnöknek”, hosszúfalusi ügyvédnek, valamint lelkes társaiknak a kezdeményezésére, konok kitartásuknak és több évtizedes előkészítő munkájuknak köszönhetően a brassói Európa étterem dísztermében a tizenegy gyülekezetet képviselő negyvenhárom tagú konvent kimondhatta a Brassó megyei Ágostai Hitvallású Evangélikus Magyar Egyházmegye megalakulását. Ez volt erdélyi magyar evangélikus egyházunk önállósodásának első mérföldköve, egy sajátos történelmi helyzet következménye.

Erre a kiemelkedő történelmi eseményre emlékezve adtunk hálát Istennek május 24-én a barcasági Csernátfaluban ünnepi istentisztelet és jubileumi közgyűlés keretében, melynek mottójául a Százhúsz év – és annak tanulságai ünnepi előadás címe szolgált. Az alkalmon több százan – lelkészek, presbiterek, hívek és ökumenikus vendégek – adtak hálát Istennek az egyház nagyszerű ajándékáért. Azért a „látható egyházért”, amelynek része a százhúsz éve önállósult brassói magyar evangélikus egyházmegye is. Valljuk, hogy mi, barcasági evangélikus magyarok Jézus Krisztus anyaszentegyházába tartozunk, és az anyaszentegyház teljességének minden látható jele bennünk van.

Hálát adtunk azért is, hogy százhúsz éven át – minden megrázó történelmi megpróbáltatás, közösségi és egyéni tragédia ellenére, örökös emberi ellentétek, kicsinyes hatalmi és anyagi vonatkozású küzdelmek dacára – megmaradtunk testvéri egységben, mert ő, megváltó Urunk megtartott minket Lelkének erejével. Ezzel a felülről kapott erővel tudtuk testvéri közösségben építeni az ő országát, keresni szent akaratát, hittel és töretlen hűséggel szolgálva azt a nemzetközösséget, melyet szolgálni legszentebb hivatásunk. Ezt a hitbeli, lelki, szellemi szervezeti egységet megőrizni, megtartani, tovább építeni Istentől kapott feladatunk, kötelességünk.

Pál írja: „Nem tudjátok, hogy ti Isten temploma vagytok, és az Isten Lelke bennetek lakik?” (1Kor 3,16) Ennek a templomnak, Isten Lelke élő templomának mi vagyunk az egymásra épülő, egymást megtartó, szép egységbe illeszkedő építőkövei. Legnagyszerűbb, Istentől kapott hivatásunk összetartani és szüntelenül fejleszteni ezt az egybeilleszkedő szerkezetet, és beépülni az élő kövek lelki templomába. Ez az általunk is épülő templom pedig a hit és a szeretet közössége, Jézus Krisztus áron megváltott, új életre meghívott népe – ez a mi anyaszentegyházunk. Említettem a Gödri Jánosok, Török Józsefek és társaik konok kitartását, melynek egy másik gyümölcse a mi erdélyi egyháztörténetünk talán legszebb része.

1874-ben Trefort Ágoston vallás- és közoktatásügyi miniszter brassói látogatása alkalmával találkozott a „csángók villámküldöttségével”. Ekkor értesült a barcasági magyar evangélikusoknak a szász egyházból való kiválási szándékáról, és nemtetszésének hangot adva kijelentette: „Az elszakadás nem az én dolgom, de azt előre megmondom, hogy nem fogom megengedni azt, hogy valamelyik magyarhoni szuperintendenciához csatlakozzanak.” E kemény szavak ellenére – melyekhez az anyaországi politikusok részéről lassan hozzászoktunk – a konok és kitartó küzdelem eredményeként 1886. március 25-én megalakult az önálló magyar egyházmegye. 1886. április 9-én kérték a Tiszai Egyházkerületbe való felvételüket. Ugyanezen esztendő őszén mind a Tiszai Egyházkerület késmárki közgyűlése, mind a „magyarhoni evangélikus egyházak” 1886. október 13-i budapesti egyetemes közgyűlése hivatalosan is kimondta és megerősítette a csatlakozást, nevezetesen a brassói egyházmegyének a Tiszai Egyházkerületbe kilencedik egyházmegyeként való felvételét.

A sors iróniája, hogy Trefort miniszternek, aki annak idején határozottan kijelentette, hogy nem támogatja sem az önálló egyházmegye megalakulását, sem a magyar evangélikus egyházhoz való csatlakozását, 1887. szeptember 21-én azt kellett leírnia, hogy a császár tudomásul vette és megerősítette az új egyházmegyének a kiválásáról és a Tiszai Egyházkerülethez való csatlakozásáról szóló határozatot.

Bár evangélikus egyházunk számarányát tekintve – leszámítva egy néhány évtizedes időszakot a 16. században – sohasem volt a nagy, a többségi népegyház Magyarország egyetlen történelmi régiójában sem, mégis a Kárpát-medencében kultúránk fejlődésében igen jelentős szerepet töltött be, elévülhetetlen érdemeket szerzett. Templomaink, iskoláink, gyülekezeti, művelődési otthonaink, karitatív és oktatási intézményeink által nemzetünk életében – mondhatnám – arányunkon felül teljesítettünk. Ebből is következik, hogy sohasem a mennyiség volt és lesz az egyedüli döntő kritérium, hanem sokkal inkább a minőség. Ez pedig hatványozottan igaz a kettős kisebbségi sorshelyzetben élő erdélyi egyházra.

Az igazi nagy kihívás, a legszebb eszmény népünk és egyházunk számára a jövőt illetően az lesz, hogy megvalósítsuk, megéljük a Németh László, Bibó István és Reményik Sándor nevével fémjelzett „minőség forradalmát”. A minőségi fejlődés és az igényesség kell, hogy jellemezze hitünket, életünket, szolgálatunkat, egész gondolkodásunkat, tetteinket és nem utolsósorban jellemünket, erkölcsi magatartásunkat. Mindehhez azonban hozzá kell tennem, hogy ez csak akkor lesz lehetséges, ha a felülről kapott, Isten Lelke által inspirált minőségi lét fogja rászórni a fényét arra az emberi közösségre, amelyben szolgálnunk adatott, és ott áldássá, gyümölcsözővé, új életté válik.

Adorjáni Dezső Zoltán püspök, Erdélyi Egyházkerület

::Nyomtatható változat::