Evangélikus Egyház
- Online újságok
- Evangélikus Élet
- Archívum
- 2006
- 27
- A "Szentlélek hárfája"
A hét témája
Hozzászólás a cikkhez
A "Szentlélek hárfája"
Szíriai Szent Efrém
A mezopotámiai Niszibiszben (ma Nusaybin, Délkelet-Törökországban) született 306-ban, mely akkoriban a Római Birodalom erős és fontos határerődítménye volt. Szülei keresztények lévén ebben a hitben nevelték, de csak tizennyolc éves korában kereszteltették meg. Efrém akkoriban az ismert niszibiszi Jakab püspök mellett élt, de nagy hatással volt rá Vologezesz püspök is. Hamarosan a niszibiszi iskola ünnepelt tanára lett. Itt elsősorban a Szentírás tanulmányozása folyt. Tanítói munkája mellett gazdag írói tevékenységet fejtett ki. Ekkor keletkeztek hitről szóló beszédei. Csak amikor Jovanius császár idejében (363) Niszibisz a perzsáké lett, vonult vissza a nyugatra eső Edesszába (ma Urfa, Délkelet-Törökországban). E városnak ősi keresztény múltja volt. Az ottani arám dialektusban alakult ki a szír irodalom, amelynek alapítója és legjelentősebb képviselője Efrém volt.
Edesszában eleinte remeteként egy távoli sziklabarlangban élt, de nemsokára tanítani kezdett az edesszai iskolában. Itt írta aszketikus műveinek nagy részét. Annak ellenére, hogy visszavonultan élt, és csak diakónusi rangja volt, tevékenyen kivette részét Edessza egyházi életéből. Nagyra becsülték jámborságáért és tudományáért, de leginkább költői tehetségéért. A pusztító éhínség idején élelmiszerosztást vállalt a szegények között. Úgy látszik, hogy e megfeszített tevékenység kimerítette erőit, mert egy hónappal azután, hogy visszatért barlangjába, meghalt.
Efrém elsőrendű feladatának a Szentírás kutatását tartotta mind tanítói, mind irodalmi tevékenységében, amelyhez különös tehetsége volt. Világosan állást foglalt a mozgalmas kor minden fontos vallásos kérdésében. Nem elégedett meg a puszta, végeredményben haszontalan polémiával, hanem szembeállította a tévtanokkal az igaz hit tanítását, a gnosztikusok, asztrológusok és manicheusok gyakorlatával a keresztény aszkéták ideálját.
Számos éneke ma is megtalálható a szír liturgiában. Költői szépségük és teológiai tartalmuk miatt igen nagy a tekintélyük. Elsősorban ezekkel érdemelte ki Efrém a szír keresztényektől a „Szentlélek hárfája” nevet.
Az ortodox és a katolikus egyház egyaránt a magáénak vallja Efrémet. Ő az egyetlen szír nyelvű szent, akit a katolikus egyház 1920-ban egyháztanítói rangra emelt.
Vallásos énekeivel közel jutott az emberekhez, a szívükbe talált. Lánykart alakított, megtanította őket dalaira, és bevonult velük az edesszai templomba. A nép elbűvölten hallgatta az új dallamokat, amikor vasárnaponként vagy egyházi ünnepeken fölcsendültek kórusai.
Efrém nagyon profán és nagyon emberi eseteknek is tudott lelki fordulatot adni. Erről beszél a következő történet. Egyszer, amikor a városban járt, megszólította egy hetéra (prostituált), s félreérthetetlenül közölte, mit akar. Efrém hagyta, hogy vele menjen. Amikor a piactérre értek, azt mondta: „Itt akarom megtenni, amit kívánsz.” A nő riadtan védekezett, és azt mondta, hogy olyan sok ember előtt szégyellné magát. Efrém ezt válaszolta: „Ha szégyenlesz az emberek jelenlétében vétkezni, mennyivel inkább kell szégyenkezned az Isten jelenlétében, aki a legmélyebb rejtekbe is belelát, és mindenkinek tette szerint fog megfizetni.” E szavak oly mély hatást tettek a nőre, hogy keresztény életet kezdett élni.
Különös esemény történt Efrém életének utolsó évében, amikor Valens császár bevonult Edesszába. Nem kevesebbet követelt, mint hogy válasszanak az arianizmus elfogadása vagy a halál között. A megrémült hívők Szent Tamás templomába menekültek, és püspökükkel együtt imádkozva készültek a halálra. Már ki is adták a kegyetlen parancsot a gyilkolásra, amikor egy asszony rohant végig az utcákon két gyermekével. Egy főtiszt föltartóztatta, és megkérdezte, mi baja. Azt válaszolta: „A templomba viszem kicsinyeimet, hogy Krisztusnak, a Királyok Királyának áldozatul mutassam be őket.” Amikor Valens hallotta a bátor asszonyt, visszavonta borzalmas parancsát, és békét hagyott a városnak. Akkor így énekelt Efrém:
„Edessza elhagyta házait. Pásztorával kivonult, a halálba sietett. Edessza inkább meg akart halni, mint hogy hitétől elszakadjon. Adjátok a császárnak a várost, a falakat, a palotákat! Adjuk neki vagyonunkat és vérünket! De hitünket mi sohasem hagyjuk el, ó, áldja meg gyermekeit Krisztus!”
::Nyomtatható változat::
|