A hét témája

Hozzászólás a cikkhez

A címbeli kifejezést azokra a keresztényekre alkalmazzák, akik az átlagtól elütő módon élnek. Értem ez alatt az öltözködést, furcsa szokásokat. Ezeket az embereket nagyon hamar elítéljük, mondván, hogy ők csak színleg hisznek Krisztusban, és amit tesznek, az egyáltalán nem arról árulkodik, hogy keresztények lennének.

Pedig az igazság az, hogy valójában nem is tudjuk, hogy mit csinálnak. Hogy esetenként miért öltöznek feketébe, és miért játszanak vad zenét. Mi csak azt látjuk, hogy mások, mint mi. És ettől már extrémnek nevezzük őket? Pedig ez nem is itt kezdődik. Nézzünk egy kicsit a dolgok mögé! Hol is kezdődik az extremitás?

Az átlagkeresztény napja abból áll, hogy reggel felkel, fogat mos, elindul a suliba vagy a munkahelyre, és egész nap tapossa a mókuskereket. Aztán este holtfáradtan hazaesik, jó magyar szokás szerint teletömi magát, mert csak ilyenkor van ideje enni, és tévézés után elalszik annak tudatában, hogy másnap újra kezdődik az egész.

Mi ebben az extrém? Az, hogy keresztényként teszi mindezt. Hogy tud mosolyogni, ha a boltban az eladó mogorván elévágja a kívánt holmit. Hogy a hölgyeket előreengedi az ajtóban, és tud kedveset szólni, még ha legszívesebben a szöges ellentétét is csinálná. Igen. Az extremitás itt kezdődik. Azért extrém, mert kilóg a sorból. Nem rúg bele az utcán koldulóba, hanem esetleg vesz neki egy hamburgert. Nem röhög az undorító vicceken, és nem dobja szerelmét az első veszekedés után. Komolyan mondom, ezek a „szürke keresztények” sokkal extrémebb dolgokat csinálnak, mint azok, akik görkorcsolyával száguldanak le a Mont Blanc-ról.

Persze azért lehet szó szerint is érteni a kerextrémséget. Mert voltak és vannak is ilyenek szép számmal.

Volt egy idős úr, aki naplójában ezt írta a barátjáról: „Immáron 63 éve és 8 hónapja imádkozom érte mindennap, hogy megtérjen. Még nem történt meg, de meg fog. Hogyan is lehetne másképp, hiszen imádkozom!” Ez a barát az idős úr temetésén elfogadta az Urat.

Volt egy lány. Elisabeth Eliottnak hívták. Hét évet várt arra, hogy a kedvese feleségül vegye. Addig jártak jegyben, és tanultak, távol egymástól. Majd egy év házasság után a férjét, aki akkor 25 éves volt, megölték a kecsua indiánok. Elisabeth néhány évvel később visszament az indiánokhoz, hogy elmondja: megbocsátott, mert Jézus Krisztus neki is megbocsátott. És férje gyilkosai között élt még évekig.

Nem lenne elég a hely, ha szólnék még a „pokol angyalaiból” „menny angyalaivá” avanzsált motoros bandáról, melynek minden tagja megtért. Óriási motorjaikon, Bibliával a farzsebükben járják az országot, hogy elvigyék az örömhírt a „vad” vidékekre.

De ott van a zene terén a Blindside, Mortification, P.O.D. vagy a Pillar, akik – mondjuk úgy – nem mindennapi öltözetben játsszák a kőkemény rockdalokat, süvöltő stílusban, zsoltárt zengedezve. Akkora elektromos hárfájuk van, amekkoráról Dávid még csak álmodni sem mert volna. És mindez miért? Hogy elvigyék az örömhírt a fekete szívekbe, a fekete lyukakba.

De ott vannak a brazil vagy magyar focisták (például Gera), akik egy VB-döntő után nem szégyellnek a focipálya közepén ünneplés helyett imádkozni.

Sokan vannak tehát a kerextrémek. Ki így, ki úgy. De ha ezzel Istent szolgálják, én azt mondom, jó annak lenni. Még ha csak átlagos, szürke fajtának is.

Egy nemrég olvasott idézet jut eszembe minderről: „Boldogok az extrémek, mert ők öröklik az elismeréseket… de vigyázzatok, hogy extremitásotokat ne az emberek előtt gyakoroljátok, hogy lássanak titeket, mert így nem kaptok jutalmat a mennyei Atyától, hanem Isten előtt, aki titokban figyel és látja azt is, ami nem nyilvánosan történik. Ő majd megfizet nektek ezért.” Szeretettel:

Laszli Beáta

::Nyomtatható változat::