Evangélikus Egyház
- Online újságok
- Evangélikus Élet
- Archívum
- 2006
- 31
- Új nap - új kegyelem
Napról napra
Hozzászólás a cikkhez
Új nap - új kegyelem
Vasárnap
Jeruzsálemet hegyek fogják körül, népét pedig az Úr karolja át most és mindörökké. Zsolt 125,2 (Jn 14,17; Jn 6,1–15; ApCsel 2,41–47; Zsolt 139) Milyen az, amikor „átkarol az Úr”? Ady Endre szerint például ilyen: „Mikor elhagytak, / Mikor a lelkem roskadozva vittem, / Csöndesen és váratlanul / Átölelt az Isten.” A mi életünket is ilyen csendesen és váratlanul lepi meg „az Úr érkezése”, de másként: valakinek a szava, egy tette, egy igehirdetés, egy életesemény, egy döntéshelyzet közepette – Isten kereső szeretete fantáziadús és ezerszínű. A célja egy: hogy magához vonjon, „karjába vegyen”. Milyen bensőséges kép ez (de nem giccses!), és milyen mély tartalmat hordoz! Talán ma, ezen a nyári vasárnapon egy „néma, igaz öleléssel” jön hozzád is, mint a nagy költőhöz.
Hétfő
Mózes így szólt hozzájuk: Szívleljétek meg mindazokat az igéket, amelyekkel ma intelek benneteket. Mert nem üres beszéd az számotokra, hanem életet jelent nektek. 5Móz 32,46.47 (Jn 6,63; 2Krón 30,13–22; Jn 7,14–24) Mózes búcsúzik az élettől, a néptől, teljesítette a rábízott feladatot. Végéhez ért küldetése. Még megpillantja az ígéret földjét, de be már nem mehet oda. Összefoglalja búcsúzóul a lényeget, egyszóval mindazt, ami az életet jelenti a mindenkori embernek. Ma sem másban van az életünk, a jövőnk, mint az igében, de már a testté lett Igében: Krisztusban. Sok-sok üres beszéd kerülget minket, meg akar nyerni magának vezető, politikus, és hitünkben is megpróbálnak megingatni bennünket. Szívleljük meg az életet jelentő igét!
Kedd
Nagy az ereje az igaz ember buzgó könyörgésének. Jak 5,16b (Zsolt 69,14; Mt 22,1–14; Jn 7,25–30) Jakab „receptje” az imádság. A bajban kapkodó, az örömben fékevesztett embert egyaránt csendre, imádságra biztatja. Miért? Mert az imádság nem a legvégső megoldás, ha már minden emberi okosság csődöt mondott, és semmi más nem segít úgysem – hanem a legelső! Istent bevonni bármilyen élethelyzetünkbe a legtermészetesebb, legőszintébb, legmegnyugtatóbb dolog. Imádkozhatunk másokért is. Kérhetünk mi is valaki mást, hogy imádkozzon értünk. Az Úristenhez való személyes odafordulás – igazi orvosság.
Szerda
Békés hajlékban lakik majd népem, biztonságos lakóhelyeken, gondtalan nyugalomban. Ézs 32,18 (Jel 7,15–16; Zak 8,9–17; Jn 7,31–39) Sokan egy életen át küzdenek, hogy békés hajlékuk legyen. Őrzött lakóparkban lakást venni lehetséges, de nyugalmat, lelki békét, biztonságot aligha… Ismerek néhány harmonikus, kiegyensúlyozott, derűs embert, akinek az otthona számomra mintául szolgál. Nem a kerület imponál, ahol élnek. Hanem az az otthon, amely, hála Istennek, mindannyiunké lehet az ígéret szerint, s akár már ma „odaköltözhetünk”: Isten oltalmában van hely számunkra!
Csütörtök
Uram, ne vond meg tőlem irgalmadat, szereteted és hűséged őrizzen szüntelen! Zsolt 40,12 (Jn 16,27; 1Kor 10,16–17; Jn 7,40–52) Milyen jó lehet ilyen bizalmas, közvetlen párbeszédben lenni Istennel! Jézus arra biztatja övéit több ízben, több összefüggésben, hogy merjenek kérni. Bátran és nagy horderejű dolgokban. Mármint az élet egészét átfogó, nagy jelentőségű és meghatározó dolgokban. Meg kicsikben is. Jelentéktelenekben is. Nem nevet ki érte. Mert Istennek minden apróság, porszem és minden sziklanagyságú bánat, öröm, kérés, érzelem, kétség stb. fontos. Mert az is belőlem fakad, és neki én, te vagyunk a fontosak szüntelenül.
Péntek
Nagy az Úr Izráel határán túl is! Mal 1,5b (Mk 7,27–28; Lk 22,14–20; Jn 7,53–8,11) Nemrég egy kínai protestáns lelkész előadása töltött el igazi ámulattal, mikor Budapesten járva elmondta: Kínában hatvanmillió protestáns és mintegy tízmillió katolikus hívő él, s 1980 óta naponta (!) három-négy új gyülekezetet jegyeznek be. Jelenleg körülbelül negyvenezer egyházközségben hirdetik az evangéliumot. Nagy az Úr – Izrael határán túl is!
Szombat
A tanítványok felébresztették Jézust, és így szóltak hozzá: „Mester, nem törődsz azzal, hogy elveszünk?” Ő pedig felkelt, ráparancsolt a szélre, és azt mondta a tengernek: „Hallgass el, némulj meg!” És elállt a vihar, és nagy csendesség lett. Mk 4,38b–39 (Zsolt 116,3–4; Jel 19,4–9; Jn 8,12–20) Csupa dinamizmus ez a történet, és Jézus látszólagos passzivitása is az elbeszélés végén elhangzó súlyos kérdések (Miért féltek ennyire, miért nincs hitetek?) őszinte megválaszolásához szükséges előzmény. Nem kérdezzük-e mi is: „Mester, hát nem törődsz velem ebben az én léket kapott kis hajómban? Hát nem látod, hogy mindjárt elsüllyedek?” Látja. Törődik vele(d). Miért félünk? Csak a tengert, a szelet, a vihart látjuk, annak Teremtőjét, Urát – Urunkat – miért nem?!
A pénteki és a szombati napra kijelölt igehelyek egyike az Útmutatóban hibásan jelent meg; a Napról napra rovatban a megfelelőket közöljük a német eredeti alapján.
Kőháti Dorottya
::Nyomtatható változat::
|