A hét témája

Hozzászólás a cikkhez

Útnak indulok a nagy ismeretlenbe. Csak annyit tudok, valahol fel, aztán valahol jobbra. A többit majd fények jelzik. Lehet, hogy így érez a gyermek is, amikor a biztonságos anyai testet elhagyva közénk érkezik. Minden ismeretlen. Minden új. Sok az út, és még több az útvesztő. Talán el se kellene indulnom…

Kicsit hűvös van. Felhúzom a cipzárt kardigánomon. Sehol egy ismerős. A mécsesek hol világítanak még, hol kilátástalan küzdelmet vívnak az éji homállyal. Egyre nehezebb a léptem. Kicsit megbotlom. Lefelé vezet az utam. Lefelé, a mélységbe. Talán el se kellett volna indulnom…

Mintha kicsit süppedne a talaj. Érzem, hogy sportcipőmön egyre nehezebb a sár. Istenem, hol vagyok? Furcsa hangok, sejtelmes árnyak, érdekes szagok. Egy gödörbe lépek. De mennem kell tovább. Tovább, a nagy ismeretlenbe. Mintha valami bozóton vágnék keresztül. Valami bogáncs a nadrágomba ragad. Talán el se kellett volna indulnom…

Néhány gyertya már feladta a többórás küzdelmet. Kicsit még parázslik a kanóc, de többé már nem világít. Egyre ritkábbak a jelzések. Ha lehet az előbbinél nagyobb a bizonytalanság, akkor most az. Érzem: cserepes a föld. Néhány hete talán még a víz volt az úr ott, ahol én most bizonytalanul keresem az utat. Keresem, és egyre nehezebben találom. Talán el se kellett volna indulnom…

A közelben zúg a víz. Öles fák sötétlenek előttem. Hány óra lehet? Nem tudom. Hirtelen egy lehajló ágba ütközöm. Átbújok alatta. Kicsit meggyorsítom a lépteim. Azután elbotlom. Talán el se kellett volna indulnom…

Most hallom: „Én vagyok a világ világossága: aki engem követ, nem jár sötétségben…” Reményik sorai jutnak eszembe: „Akkor – magától – szűnik a vihar. / Akkor – magától – minden elcsitul. / Akkor – magától – éled a remény.” Végül pedig ott vár fényben a Megváltó töviskoronás képe. A sötétség, a sár, a bozót már a múlté. Köszönöm, hogy elindultam. Köszönöm, hogy előttem jártál.

László Jenő Csaba

::Nyomtatható változat::