A hét témája

Szélrózsa-pályázatok

Hozzászólás a cikkhez

A Szélrózsa-találkozón az Evangélikus Élet szerkesztősége több pályázatot is meghirdetett. A táborozók hétfői lapzártánkig küldhették el maximum három, általuk legjobbnak ítélt fotójukat, illetve „szélrózsás epizódokat” rögzítő írásaikat, személyes gondolataikat. Alább a szerkesztőségünk zsűrije által kiválasztott nyertes írást és fotót közöljük.

Ma szerda van, és apa mégsem ment dolgozni. Hurrá! De az autó tele van holmikkal, játékokkal, elemózsiával. És én? Én hova férek? Aha, az ülésem is bent van. Indulás.

Az útra nem emlékszem, valahogy kimaradt. Ám itt, itt nagyon sok az ember, mindenki mosolyog, köszönget, integet, nézegeti, hogy milyen nagy vagyok már, meg hogy milyen régen nem látott, pedig még csak tizenkilenc hónapos vagyok. Apa és anya mindenkivel beszélget, mindenkinek nagyon örül. És én? Hahó, én is itt vagyok! Na, akkor körülnézek. Felpattanok a motoromra, és megnézegetem ezeket a fura kuckókat. Otthon én is ilyenben játszom, most meg egy csomó felnőtt bujkál ilyenekben. Vicces látvány. Bemászom egy-kettőbe, hasonlít az otthonira. Ajjaj, anya szól. Akkor elbújok.

Karszalag, ez nagyon idegesít; minek ez? Addig babrálom, míg le nem esik. Ohó, ott egy kislány az anyukájával. Flóra, nagyon szép. Egy puszit ajándékba. Sok itt a gyerek, talán nekem is akad társaság.

Megyünk egy nagy rétre… hú, de sokan vagyunk! Mindenki énekel. Az jó, mert azt én is szeretek. Ámen. Ezt én is tudom már, hát jó hangosan mondom, ámen!

Ma egy nagyon varázslatos helyre megyünk, anya azt mondta, hogy óvoda a neve. Sok gyerek, sok játék és nagyon kedves felnőttek. Még háromkerekű bicajuk is van! Lehet a földre krétával rajzolni, papírra festeni, homokozni, hintázni és, és, és minden! Anyáék elmentek, de én itt maradhattam, és még almát is kaptam, meg egy pólót, ami pont olyan, mint a többi gyereken. Erre nagyon büszke vagyok! Mint a nagyok!

Apa elvitt egy vicces koncertre, ahol mezítláb zenéltek, én is legszívesebben ledobtam volna a szandim, de nem ment egyedül. Sok itt a madzag, jól megszerelném őket, de valaki mindig rám szól, hogy nem szabad. Itt mindenki annyira figyel mindenkire…

Végre eszünk is. Itt sorba kell állni, hogy enni kapjak. Na, ilyen otthon nincs. Ott csak úgy az asztalon van. De elégedett vagyok. Finomat adtak, és eleget. Még inni is kaptam. Csak ne lenne olyan meleg! Csurog a pelusomban is az izzadság.

Most voltunk a Létrameséken. Hát nagyon jó volt. Még életemben nem ültem ennyit egy helyen! Három mese is volt. Mindegyiken lehetett nevetni és izgulni is. Nem mindent értettem, de azt csináltam, amit a többiek: kacagtam, tapsoltam, kiabáltam, hogy neeee.

Aztán készítettünk bábot, és festettünk egy szütyőt. Kaptam egy kígyólufit, de nem bírta a harapásomat, és durrant egyet.

Meghallgattam a Kalákát, őket már jól ismerem, otthon is mindig az megy. Így hangosban jobb volt.

Aztán jött egy nagy felhő, és sötét lett. Annyi víz esett az égből, hogy a sátrak is beáztak. Sokan szomorkodtak emiatt. De apa is segített, akinek tudott, hogy minden jó helyre kerüljön. Na de akkor lett ám jó idő. Akkor kellett először zoknit vennem.

Aztán a nagy körben állás. Mindenki fogta a másik kezét, én meg bujkáltam alatta. Énekeltünk, én azért táncoltam is. Anya és apa kaptak valamit a szájukba, és még ittak is. Én ebből nem kaptam. Majd ha nagy leszek! Ennél is nagyobb? Már 86 centi vagyok!

Na, a torta. Én életemben nem láttam még ekkora sütit. És ebből három volt! Egy kicsit megnyaltam a szélét, mert csak azt értem el. Aztán kaptam is belőle, nagyon finom volt…

Most meg újra itthon. De hogy kerültünk haza, azt ne kérdezzétek, mert én nem emlékszem!

De a pólót hazahoztam, emlékbe!

Deák Levente, 19 hónap, 86 cm („Lejegyezte” anyukája: Deák Ildikó)

::Nyomtatható változat::