Evangélikusok

Hozzászólás a cikkhez

A Magyar Köztársasági Arany Érdemkeresztet vehette át augusztus 20-án hittanári munkássága elismeréseként az 1919-ben született Bartosné Stiasny Éva nyugalmazott vasdiplomás pedagógus. A kitüntetettnek otthonában gratuláltunk. Finom kávé és sütemény mellett „repültünk vissza” a jelenből a múltba, abba az időbe, amikor a tizenhárom esztendős Éva azt már bizonyosan tudta, hogy tanítónő akar lenni. Azt azonban még csak nem is sejthette, hogy a közelgő második világháború idején üldözötteket fog menteni – Sztehlo Gábor evangélikus lelkész oldalán…

– Mindig is tanár, közelebbről nyelvtanár akartam lenni. Családommal Budapesten, a Felső erdősor utcában laktunk. A közelünkben volt egy német–magyar óvoda, már oda is szívesen eljártam, hogy a gyerekekkel foglalkozzam. Én magam különben a Deák téri elemiben végeztem, németül és franciául tanultam. Mivel tudtam, hogy a tanári diploma megszerzéséhez szükség van latinnyelv-tudásra is, az Andrássy út és a Vörösmarty utca sarkán lévő Állami Mária Terézia Leánygimnáziumba iratkoztam be, ide jártam 1930 és 1937 között. Ezután a polgári iskolai tanárképző következett, az Angolkisasszonyok Sancta Maria Intézetében, ahol 1941-ben végeztem magyar–német–francia szakon, később oroszból is diplomát szereztem. A végbizonyítvány megszerzése után hittant is tanítottam, először a budapesti Skót Misszió polgári leányiskolájában, majd Angyalföldön.

Az első bibliaórát tizenöt éves koromban saját gyülekezetemben, a Budapest-Fasori Evangélikus Egyházközségben tartottam, ahol 1933-tól a Luther-kör (ma talán a konfirmáltak bibliaórája névvel illethetnénk) ifjúsági elnöki tisztét töltöttem be. Később, már végzett pedagógusként itt is tanítottam hittant.

Konfirmáló lelkészem Kemény Lajos esperes volt, neki segítettem a lelkészi hivatalban mint hitoktató. Egykori káplánja – Sztehlo Gábor – 1944 őszén jelezte felé, hogy segítségre lenne szüksége, mert sok a zsidó származású gyermek, de kevés a vállalkozó szellemű pedagógus, aki gondoskodna testi-lelki szükségleteikről. Így kezdtem meg szolgálatomat először Sztehlo Gábor anyai unokatestvérének, Haggenmacher Ottónak a Bérc utcai villájában, aztán pedig a Bogár utca 29. szám alatti gyermekotthonban.

1944–1945 telén Sztehlo Gábornak, a Nemzetközi Vöröskereszt megbízottjának az irányításával a fővárosban harminckét ilyen intézmény működött példaszerűen. A Bogár utcában először Benes Lujza gyógypedagógussal tettünk meg mindent azért, hogy lelki otthont teremtsünk a ránk bízottaknak. Lujzától nagyon sokat tanultam, távozása után lettem én a pedagógiai vezető. Igyekeztem nem csak étellel-itallal gondoskodni kis védenceimről. Szervezett napirend szerint éltünk: iskolai foglalkozással, játékkal, versmondással telt az idő. Az idősebbek is bekapcsolódtak a munkába. Ők törődtek a kisebbekkel, segítettek az idő hasznos eltöltésében és a házimunkában. Mindez elterelte a figyelmüket a veszélyes helyzetről. Itt és így vetettük meg Sztehlo később megvalósult elképzelésének, egy önigazgatású „ifjúsági államnak” (a Gaudiopolisnak) a szellemi alapjait.

Átélt élményeimet, emlékeimet a lap olvasói is megismerhetik a Luther Kiadó által 2005-ben kiadott Háborúban békességben – A Bogár utcai gyermekotthon lakóinak csodás megmenekülése című könyvemből. Ebben egyebek mellett elmesélem azt is, hogy e falak között úgy élhettünk a Nemzetközi Vöröskereszt védelme alatt, hogy velünk majdnem szembe – az addigi zsidókutató intézet helyére – váratlanul egy német katonai parancsnokságot telepítettek.

A házban tartózkodni – a háborús helyzet miatt – rövid időn belül igen veszélyessé vált; 1944 karácsonyától a tűzvonalba került a Bogár utca. Én mégsem féltem soha. Életem vezérigéjének, 1Sám 7,12-nek a szavai bátorítottak akkor és később is, minden körülmények között: „Mindeddig megsegített bennünket az Úr!” Ez a bibliai vers adott erőt például 1945. január 3-án is, amikor (németek segítségével!) éjjel három óra alatt kellett a hadszíntérré vált Rózsadombról – Sztehlóékat megtalálva – biztonságos helyre, a Fillér és Lorántffy utca sarkán lévő Légrády-villába vinnem a „fiaimat”. Itt és a Sztehlo Gábor Alapítvány mai összejövetelein is elénekeltük, illetve elénekeljük az „Ó, terjeszd ki, Jézusom…” kezdetű éneket.

Örülök, hogy ezzel a kötettel méltó emléket állíthattam Sztehlo Gábornak. Ha erőm és időm engedi, szeretnék részletesebben írni a Légrády-villában történtekről is, és igyekszem minden követ megmozgatni annak érdekében, hogy a Budakeszi út és az Árnyas út között lévő Árnyas közt, ahol 1945-től 1950. évi megszüntetéséig a Pax Gyermekotthon működött, nevezzék el Sztehlo Gábor útnak.

Lejegyezte: Gazdag Zsuzsanna

::Nyomtatható változat::