A vasárnap igéje

Szentháromság ünnepe után 15. vasárnap – 1Móz 2,4b–9.15**

Hozzászólás a cikkhez

„Pável elkeseredetten ejtette vissza fejét a párnára. Arcán a bevésődött ráncok hirtelen elmélyültek. Marja aggódva figyelte a gyors változást párján.

– Mi történt?

– Olyan boldog vagyok – válaszolta a férfi.

Az asszony megkönnyebbülten elnevette magát.

– Hát akkor…?

– Ezt nem lehet! Itt nem maradhat meg a boldogság.”

Olvasom a szöveget újra és újra. Nincs feszültség benne. Nem akarok a környező világra gondolni, szeretnék elmerülni az üzenetben, nem figyelni másra, csak arra, ami ebben van. Béke árad mindenütt. Épül, fejlődik, növekszik, de minden rendezett, mindennek helye van. Mint egy jó kézműves, földműves vagy művész. Kapkodás nélkül cselekszik, valóban béke árad mindenütt.

Amikor a szöveget olvasom, tele vagyok békétlenséggel. Az utcán nekem rontott valaki, majdnem megütött. Folyton az órát nézem, miről késem el. Terveim és tennivalóim vannak elintézetlenül. Talán mindez csak azért, hogy bizonyítsam fontosságomat, létezésem értelmét, helyemet a világban. Lehet, hogy az igazi nagy feszültség nem is közvetlenül ezekben van, hanem abban a rettenetben, hogy eltűnök, hogy lényegtelenné válok, hogy elfelejtődöm, hogy értelmetlenné válik az életem, hogy nemsokára meghalok.

Két név. Itt a két legfontosabb Isten-név együtt fordul elő. Adónáj és Elóhím. Míg az Adónáj akkor használatos, amikor az Isten és ember szoros kapcsolatáról van szó, lehajolásról és jóságról, addig az Elóhím akkor, amikor az erkölcsi kormányzóságról, a világmindenség rendjének teremtéséről. Az irgalmas és a bíráskodó Isten itt együtt jelenik meg. A Midrás szerint: „Így szólott a Szent, áldott legyen ő: ha én a világot csak irgalmassággal teremtem, elterjed a bűn, ha pedig csak igazsággal, miképpen állhatna a világ fenn? Mindkettővel fogom megteremteni.”

Két fa. Az élet fája és a jó és rossz tudásának fája. Nincs aggodalom körülöttük. A kert többi fája között állnak ők, ugyanarra hajolnak, amerre a szél a többit is hajlítja. Nem rohan senki az élet fájához, hogy újabb és újabb gyümölcsöket szaggasson róla. Nem járja körül még senki a jó és rossz tudásának fáját vágyódva, termését keresve. Mindenütt béke van. Az élet jelenléte, az ösztönös jó fel-alá jár a kertben.

Két név. Nincs kiírva sehol, nincs táblázva sehol, mégis ott van egyértelműen, összetéveszthetetlenül életem helyein. Kitaszítva az édenből, pontosan tudom, hogy van.

Olykor benne vagyok. Nem is veszem észre, annyira magától értetődő, annyira természetesen hozzám tartozik. A kert embere vagyok. Sejtem olykor, hogy van „kívül az édenen”, de nem zavar, nem vonz. Békésen járok az élet fájának és a jó és rossz tudása fájának árnyékában.

Olykor kívül vagyok. Kijózanodva látom kiűzetettségemet. Látom a kerítésen kívülről elveszített csodáit, friss patakjait, termő fáit, színes madarait. Látom, hogy már soha nem jutok az élet fájához közel, magam kérgesedem. Már tudom, mi a jó és rossz. Félek, hogy a jó örökre elérhetetlen marad, a rossz pedig ellenem fordul majd. Ha nem tudtam eddig, mi is a kert békessége, nyugalma, most – elveszítve azt – pontosan tudom, értem, meg tudom fogalmazni, körül tudom írni. A hiány mutatja meg a jelentés teljességét.

Két fa. Az élet fája ott, az élet fája itt. A harmonikus, napsütötte délutánon, ahogy az őszi illatok végigsimítanak a kert fáin, ott áll ő, fenségesen, Isten kezéből formáltan kivághatatlanul, bátran, győzelmesen és erősen. Az élet fája.

A nyugtalan világ közepén, elsötétedő egünk alatt, rettegéseink, gyötrődéseink viharában, fenn a Golgotán. Rajta ő, az Isten. Az élet kivágattatott. Az Adónáj és az Elóhím teljes jelentése és szándéka ez. Egyértelműen, összetéveszthetetlenül. Kívül az édenen és kívül a városon. Nincs őszi illatár, nincs békességes délután. Az utcán való megveretés, a feszültség, a rohanás, a kapkodó idegesség napja van.

Ott áll középen. Az általa teremtett világ közepén, az élet fájától, a jó és rossz tudásának fájától végtelen távolságban, az ő világában. Mert neki létkérdés az, hogy édent teremtsen. Ne csupán álmainkban, ne csupán vágyainkban, hanem úgy, hogy elvehetetlenül, megbonthatatlanul a miénk legyen.

„Marja kezébe vette a kosarat. Egyszerű mozdulataiban az örökkévalóság boldogsága húzódott. Visszanézett alvó férjére. Mély gyöngédség járta át hirtelen. Aztán kilépett a fagyos szélbe.”

**Imádkozzunk! Ne vedd el szívünkből azt a reménységet, hogy az éden kinyílhat számunkra újra! Szenvedésedért és kínos halálodért hadd táruljon ki előttünk, édentől elszokott, elvadult embereid előtt is a kapu! Ámen.

Koczor Tamás

::Nyomtatható változat::