Evangélikusok

Hozzászólás a cikkhez

A Máté, illetve a Márk szerinti evangéliumból jól ismert a történet, amikor az Úrhoz lépett Jakab és János, Zebedeus két fia – Máté evangéliumában anyjukkal együtt jöttek Jézushoz–, és így szóltak hozzá: „»Mester, szeretnénk, ha megtennéd nekünk, amit kérünk.« Jézus megkérdezte tőlük: »Mit szeretnétek, mit tegyek meg nektek?« Ők pedig ezt mondták neki: »Add meg nekünk, hogy egyikünk a jobb, a másikunk a bal kezed felől üljön majd dicsőséges uralkodásod idején.« Jézus így válaszolt: »Nem tudjátok, mit kértek…«” Majd odahívta a többi tanítványt is, és így szólt hozzájuk: „Tudjátok, hogy azok, akik a népek fejedelmeinek számítanak, uralkodnak rajtuk, és nagyjaik hatalmaskodnak rajtuk. De nem így van közöttetek, hanem aki naggyá akar lenni közöttetek, az legyen szolgátok; és aki első akar lenni közöttetek, az legyen mindenki rabszolgája. Mert az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért.” (Mk 10,35–38.42–45)

A nagyszebeni harmadik európai ökumenikus találkozó hangulata, hivatalos központi rendezvényei, megnyilvánulásai azt mutatták, mintha sokkal inkább Jakab és János szándéka, lelkülete érvényesült volna, mintsem az Úr Jézus Krisztus szolgálatra, alázatra és szeretetre felszólító parancsa.

Az volt a benyomásom, hogy egyik-másik egyház itt megjelent vezérkarának még mindig nem sikerült kigyógyulnia az egyébként nagyon káros egyházi gyermekbetegségből, a primátus igénylésének és megmutatásának ostobaságából! Ki az első, ki a legerősebb, ki a legfontosabb, ki az üdvösség közvetítésének igazi birtokosa, ki a legjelentősebb – mintha egyféle magamutogatás kényszere fertőzte volna meg a találkozó hivatalos fórumait.

A kínos törtetés, hogy kik üljenek az első sorokban, hogy kik, milyen felekezeti arányoknak megfelelően és milyen terjedelemben szónokoljanak, hogy mely egyházfők, azaz melyik felekezetek elöljárói kaphatták a VIP jelzésű kitűzőt, és kik egyebet: ez foglalta le a szervezők teljes energiáját és figyelmét. Így történhetett meg – bizonyára szándékos véletlenséggel –, hogy Bölcskei Gusztáv püspököt, a Magyarországi Református Egyház Zsinatának elnökét olyan, városon kívüli, egycsillagos szállodának nevezett intézményben próbálták elszállásolni, ahol a világ legősibb mesterségét gyakorló hölgyek kínáltak néhány perces örömöt és felüdülést az arra tévedő török kamionosoknak. Vagy így történhetett meg, hogy Fabiny Tamás evangélikus püspök saját maga is megtapasztalhatta, mit jelentett, amikor Betlehemben az úttól fáradt, elgyötört szent család nem kapott szállást. Szintén véletlen lehetett, hogy az ortodox egyház esti fogadására egyetlen magyarországi protestáns püspök sem kapott meghívót.

A megnyitóünnepély egyik díszszónokától tudtam meg, hogy az egész nagyszebeni hétnek két egyház a házigazdája: a romániai ortodox és a görög katolikus egyház. Valószínű, hogy mi, többiek – a római katolikus egyház, a református és lutheránus egyházak – elpárologtunk a történelemben…

Hadd jegyezzem meg, hogy a hazai bemutatkozás tényleg fontos volt. Azonban a többségi Román Ortodox Egyház bemutatkozása mégis mintha kissé túl erősre sikeredett volna. Valahogy jelképek, cselekedetek, vallási cselekmények, különböző megnyilatkozások mind-mind azt próbálták kifejezni, hogy az Úr jobbján és balján csak két hely van, a többi csupán a háta mögött…

Olyan szemet szúró, éles ellentétként hatott, hogy amíg őszentségét, Dánielt, Moldva metropolitáját mindenhova rendőri díszkísérettel vezették fel, addig az Erdélyi Magyar Ifjakat szállító kisbuszt három rendőrautóval kísérték be a szebeni rendőrkapitányságra, mivel a hatóság vagy netán a „testvéregyház” egyik-másik vezetőjét zavarta a fiatalok békés tiltakozási szándéka. Mert, akár a régi szép időkben, itt mindennek a legnagyobb rendben és békében „kellett” lezajlania.

A találkozót az európai kereszténység megújulásának és egységének szándékával és reménységében szervezték meg a nemzetközi ökumenikus szervezetek, nekem azonban, ezzel ellentétben, az volt az érzésem, hogy egyre inkább eltávolodtunk az eredeti szándéktól. Gáncs Péter püspök Torda szellemét, lelkületét említette korábban az e rovatban megjelent egyik írásában – sajnos azt a Tordát a 18. században eltemették a szép és független erdélyi fejedelemséggel együtt.

Kedves olvasóim, már a bibliai őstörténetben adva van, hogy Ábelnek meg kellett halnia, mert Káin útjában állt, mert első befutó csak egy lehet. A káini testvérgyilkosság tragédiája abban csúcsosodik ki, hogy a vallás – amely egyébként ambivalens jelenség –, a vallásos cselekmény, a szertartás volt az, ami Káin szívében halálos gyűlöletté fajult.

Káin és Ábel mindketten ugyanannak az Istennek áldoztak, csak különböző oltárnál és kétféle kultúra által meghatározott két különböző formában. Lám, ami mindennél jobban össze kellene, hogy kösse őket vagy éppen bennünket, késői utódokat – az Istennek való őszinte szolgálat –, az a testvérharc, gyűlölet, gyilkosság okozója lesz.

Gyakorlatilag az történik, hogy mi, emberek a vallást, a szimbólumot, az egyházat, az utolsó előtti valóságot abszolutizáljuk a lényeg, a Szentség, az Isten helyett. A vallás csak jele annak a végső valóságnak, Istennek, aki bennünket feltétlenül meghatároz. A legveszedelmesebb istentagadás az, ahol a jel helyettesíti a jelzett dolgot, ahol Istent, a Szentet helyettesítjük szimbólumával, és ezt abszolutizáljuk, ezt imádjuk; ebből származik a tulajdonképpeni legdestruktívabb önimádat, az első hely igénye.

Jakabnak és Jánosnak azt mondja Jézus – és ez nekünk is szól, akinek van füle a hallásra, az hallja –: „De közöttetek ne így legyen…”

Nem a nagyobb hatalom, nem az erődemonstráció, az önzés, nem az ököljog teremti meg a tisztességes és harmonikus emberi élet viszonyait, a békességet Istennel és az embertársakkal, hanem csakis az az őszinte szeretet, amelyet maga Jézus érzett irántunk, és amelyre ő maga hív és nevel minket.

Adorjáni Dezső Zoltán püspök, Erdélyi Egyházkerület

::Nyomtatható változat::