A hét témája

Hozzászólás a cikkhez

Minden nagygyűlésnek vannak csillagórái. Ilyenkor az elvárás „csúcsra járatott”, a hangulat forró. Talán a szívünk is gyorsabban dobog. Magam így éltem meg az európai kereszténység két kiválóságának, Wolfgang Huber berlini evangélikus-uniált püspöknek, a német protestáns egyházak szövetsége elnökének és Walter Kasper bíborosnak, a Vatikánban a keresztények egységéért felelős egyházi vezetőnek az előadását.

Mindketten a nagygyűlés főtémájának jegyében – „Jézus Krisztus világossága ragyog mindannyiunkra” – szóltak az egyház egységéről, a lelkiségről és a tanúságtételről. Mindketten sugárzó személyiségek. Amit hisznek, vallanak és szólnak, azt egész egzisztenciájukkal, tekintetükkel és kézmozdulataikkal, megjelenésükkel és életükkel hitelesítik. Ezért nemcsak népszerűek, felekezettől függetlenül, a másik egyházban, de elismerés és tisztelet övezi őket a velük egyetérteni nem tudók – elsősorban a más világnézetet vallók – táborában is. Ismertségüket televíziós szolgálatuk növeli és erősíti. Nincs ma Európában olyan jelentős keresztény konferencia, ahol ne kérnék őket megszólalásra, előadásra.

Kasper bíboros előadásában hangsúlyozta: akkor tudunk előrelépni egymás megismerésében, ha a közös hit ismereteit, közös élményeinket s felismeréseinket hangsúlyozzuk, nem pedig azt, ami elválaszt bennünket. Közös alapon állunk, amikor Jézus Krisztust Urunkként megvalljuk. Ő kapcsol össze bennünket. Ő a világosság a világosságtól, valóságos Isten a valóságos Istentől, Megváltó és az egész emberiség megmentője. Egy nagygyűlésen átéljük az összetartozás örömét. De az ökumené ennél többet jelent. A közös Krisztusban való hit megvallása mellett a Szentháromság egy Isten segítségül hívásával az egy keresztség áldásában is részesülünk – fejtette ki.

Nem konkurensekként tekintünk egymásra, hanem testvérekként, akik örülnek a másik egyház eredményes szolgálatának, és közösen imádkoznak – amiként Krisztus meghagyta – azért, hogy mindnyájan egyek legyünk, s elhiggye a világ, hogy Jézus Isten küldötte. Ezért a történelem során bekövetkezett szakadásokat nem értelmezhetjük magától értetődő eseményekként, ezekhez nem szokhatunk hozzá, és megszépíteni sem szabad őket, hiszen Jézus akaratával ellentétesek.

Történelmi megbízatásunk kudarca – mutatott rá Kasper –, ha mi nem tudunk Jézus világosságáról mindenki számára hitelesen tanúskodni és a keresztény egységért együtt fellépni. Az ökumenének nincs felelős alternatívája. Minden más ellentétben áll Isten előtti felelősségünkkel. A keresztény egység utáni vágynak mindannyiunkat nyugtalanítania kell, és belső tűzként kell égnie lelkünk mélyén.

A bíboros továbbá szólt arról is, hogy a hittani kongregáció által kiadott állásfoglalás sokakat megbántott. „Az ő fájdalmuk az én fájdalmam is” – mondta. De egy álságos ökumené nem vezet sehova. Sokszor más egyházaknak a katolikus egyházról vallott állásfoglalása is nagyon bántó. Nem elhallgatni kell, és nem megtévesztő magatartást kell tanúsítani, hanem valós párbeszédet kell folytatnunk az igazság és az őszinteség jegyében. Nagy eredmény volt a megigazulás kérdésében kiadott közös állásfoglalás. „Ezen az úton pillanatnyilag nem tudunk továbbjutni” – állapította meg. De ez nem ok a rezignációra. Tovább kell egymástól tanulnunk.

Végül is nem mi hozzuk létre az egységet – fejtette ki –; ez nem lehet a mi érdemünk, hanem egyedül a Szentlélek képes rá. Együtt kell tanúskodnunk a szekularizált világnak Jézus világosságáról. Ki tudna jobban fénylőt adni a sötétségben vergődő Európának? Hol találjuk másutt az élet igéjét? – fejezte be nagy tapssal fogadott előadását Kasper bíboros.

Utána a protestáns egyházak képviseletében Wolfgang Huber püspök lépett a pulpitusra. Utalt a bibliai igék fénnyel és világossággal kapcsolatos gazdagságára, mint ahogy a nyitó együttléten Nagyszeben főterén a meggyújtott gyertyák fénye a sötétségben is bevilágított az emberi szívekbe, és egymás tekintetében felfedezhettük a fényt.

A nagygyűlés alkalom arra, hogy újra végiggondoljuk közösen keresztény spiritualitásunk fontosságát. Nagyon időszerű ez, mert Európában sokat keresik az új lelkiség megnyilvánulásait. Számtalan helyen az új spritualitás utáni vágy a zaklatott életforma és az anyagiakat kizárólagos értékként felmutató gondolkodás ellensúlyozásaként jelentkezik – állapította meg. Máskor a gazdaság abszolút hatalom iránti igényét és az emberi lélek fölötti uralmát kívánja ellentételezni. A spiritualitás az egyház kincse, amelyet meg kell erősíteni, és új formáit is ki kell alakítani. Hálásak lehetünk a különböző közösségeknek, amelyek az igehallgatást, az imádságot, a csendet, a rácsodálkozást, az elfogadást és az éneklést gyakorolják. Ennek a lelkiségnek kell áthatnia egész kereszténységünket, hogy aztán ez a belső átgondoltság határozza meg cselekedeteinket, bátorító és vigasztaló szavainkat.

Amikor együtt vagyunk istentiszteleteinken, Krisztus testének részeseiként ünnepelünk. „…éljetek úgy, mint a világosság gyermekei. A világosság gyümölcse ugyanis csupa jóság, igazság és egyenesség” – idézte Wolfgang Huber Pál apostol szavait az Efezusi levél 5. részéből. A keresztség közös elismerése a keresztény egyházakat egybekapcsolja a szentségben elfogadott isteni kegyelemmel és az új életet munkáló Szentlélek ajándékaival. Nem kevésbé fontos, hogy a vegyes házasságokban élő testvéreinkre tekintettel keressük azokat az új lehetőségeket, amelyek lehetővé teszik – az úrvacsorával kapcsolatos felfogásbeli különbségek fenntartásával – a szentség feloldozó és Krisztusban összekapcsoló erejének az átélését. Megállapította: „A vallásilag pluralista Európában az ökumenikus közösség nemcsak az evangélium által kívánt tanúságtétel, hanem közös megbízatásunk elementáris része.” (1Pt 3,15) Nem közömbös, hogy ökumenikus közösségben megélt igehirdetésünk bizalmat ébreszt-e az emberekben, vagy sem. Hogy ezen az úton előre tudunk-e lépni, az keresztény lelkiségünk értékpróbája lehet.

„Az egyház tulajdonképpeni értelemben akkor egyház, ha bűnvallásában Isten elé áll, és reméli kegyelmét; ha az emberek útját egyengeti a szentséges Istenhez, és a megbékélés ígéretében engedi őket részesíteni. Ha egyházaink Isten igéjét hallgatják, irgalmasságáról közösen tanúskodnak, és embertársaikkal irgalmasan viselkednek, akkor ők egyházak a szó tulajdonképpeni értelmében” – vallotta meggyőződéssel Huber püspök. Majd arról szólt, hogy egyetlen egyház sem állíthatja magáról, hogy ő egyedül képes lenne Krisztus világosságát megragadni vagy tükrözni.

A mostani nagygyűlést előkészítő wittenbergi zarándoklat biztatásával fejezte be nagy reménységgel és tetszéssel fogadott, mély lelkiséget ébresztő előadását: „Isten előtti alázattal és imádsággal bátorítjuk keresztény testvéreinket, hogy nyissák meg szívüket Jézus Krisztus igazi világossága előtt, és velünk együtt törekedjenek földrészünkön az igazságosság és reménység megvalósítására. Krisztus világossága indítson mindnyájunkat arra, hogy a békesség, a kiengesztelődés és az egység ajándékairól meghasonlott világunkban tanúskodjunk, és értük cselekedjünk.”

Az európai ökumenikus keresztény nagygyűlés két előadása arcot adott a katolikus és a protestáns teológiai gondolkodásnak, elkötelezettségre biztatott, hogy Krisztus világosságában járjunk, és megerősítette reménységünket: a keresztény egység spirituális valósága lehetséges.

D. Szebik Imre

::Nyomtatható változat::