A vasárnap igéje

Reformáció ünnepe – Ézs 62,5b–7.10–12

Hozzászólás a cikkhez

A reformáció ünnepével kapcsolatos érzéseinket alaposan meghatározzák a vele való első találkozások. Ha visszagondolok azokra a legelső hittanórákra az életemben, amikor a lutheri reformációról tanultunk, akkor mind a mai napig a boldog nyugtalanság jut eszembe. Határozottan ilyennek képzeltem el a reformáció napjait gyermekfejjel. Nem anynyira a döntő események vagy a tézisek kemény tartalma, nem a külső harcok és küzdelmek maradtak meg az emlékezetemben, hanem ez az alapérzés.

Nem tudom eldönteni és nem is akarom megítélni, hogy tökéletesen tanították-e meg a tananyagot egykori hittantanáraim, de abban biztos vagyok, hogy egy alapvetően fontos ünnepi érzést átadtak élményként. Ennek a lényege csupán ennyi: nem szabad kétségbeesni, ha nyugtalanság van az életünkben, hanem meg kell keresni a célját és az értelmét. A megvívott küzdelem elvezet a boldogság érzéséhez.

Luther alakját mindig ebben az összefüggésben szeretem felfedezni azóta is a reformáció ünnepén. Az egészséges, boldog nyugtalanság nála sokféleképpen megtalálható. Ezért a dinamizmus és a változás értékének megismerése a reformációval kapcsolatban hozzátartozik az életemhez. Módosul is sokszor abban az értelemben, ahogy a valláspedagógiában megtanultuk a vallásos identitás fejlődésének útját. Ki tudná akár csak nagy vonalakban is felsorolni, hányféleképpen élte meg ezt az érzést eddigi életében és küzdelmeiben!

Ézsaiás próféta szavai nagyon nyíltan adják tudtunkra azt, hogy milyen utak vezetnek életünkben a boldog jövő felé. Ő is gazdag illusztrációval mutatja be a boldog nyugtalanság stációit. Nem hallgat azonban arról, hogy melyek az aktuális és félelmetes kudarcok az adott pillanatban a nép életében. Ezek az utak nem vezetnek az ígért jövő felé. Hiába rendezkedünk be egy emberileg tökéletesnek tűnő külső nyugalomra és stabilitásra. Fölöslegesen szerzünk meg egyre nagyobb értékeket, kincseket és vagyonokat is. Önbecsapás csupán az a véget nem érő büszkélkedés, ahogy önmagunk fontosságát próbáljuk meg különböző trükkökkel bizonyítani.

A próféta világos üzenete most arról szól, hogy ezen az úton elfogy az Istennek szóló dicséret az ajkunkon, és elfelejtődik a hálaadás sok-sok ősi mondata is. Lehet, hogy kívülről még elfogadható kép mutatkozik az országról, Jeruzsálemről vagy magáról a templomról, de aki mögé lát, és érzékeli a belső világot, az előtt már kirajzolódnak a vészjelek.

Ennek az útnak nem is lehet más eredménye Ézsaiás szerint, mint a boldogtalan nyugalom. Nincs ezen az úton igazán egyetlen felszabadult érzés sem. Nem lehet őszintén és kedvesen ránézni a másik emberre, mert irigység, gyanú és bizalmatlanság uralja a tekinteteket. Az sem oldja meg a kilátástalan helyzetet, hogy a rablás, igazságtalanság és álnokság terjedő környezetében az „Úr papjait” még mindig „Isten szolgáinak” nevezik az emberek, annak ellenére, hogy cselekedeteik többsége már igaztalan tett csupán (Ézs 61,6–7).

A próféta nem tud hallgatni, mert Isten szeretetének az egyik legfontosabb bizonyítékát, az igazságot látja végveszélyben. A reformáció kezdeténél is hasonló érzéseket élhettek meg a reformátorok. Ezt az örökséget hordozhatjuk mi is magunkban.

A gyógyulás útját is ugyanilyen határozottsággal rajzolja elénk a próféta. Ez pedig nem más, mint annak a nyugtalanságnak a vállalása, amely mindaddig tart, amíg Isten helyre nem állítja a rendet, és a dicséret helyévé nem teszi a várost. A reformáció szó is így tanulható meg a legjobban, és így is érthető meg igazán: helyreállítás. Ennek a helyreállításnak az irányába tarthat a mi személyes életünk is naponként. Az ézsaiási reformációt pedig akkor élhetjük át, ha előttünk is felcsillan a távoli cél, és halljuk a boldog jövő igéjét.

Ennek a változásnak nem lehet a külső jele ma sem egy bezárkózó, templomaiba, épületeibe és egyéb ingatlanjaiba visszavonuló egyház. De még az önmagáért való aggódást is el kell felejtenie. Ézsaiás határozott felhívása a jövő érdekében az, hogy meg kell könnyíteni és valóban segíteni kell kereső és „visszatérésre” vállalkozó társaink útját.

Nem hallgathatnak az őrök sem, és nem énekelhetnek a mai kor számára nehezen érthető éneket. Egyértelmű üzenettel szabad csak odaállni az érkezők elé. Biztatásul ők is érezhessék meg a nagy változást, amelyet Isten ajándékaként élhetünk meg mi is: nem elhagyatott hely már a templom, hanem sokak által szívesen látogatott találkozási pont. Az újra felfedezett boldog nyugtalanság épülete, szélesre tárt kapukkal, sokak számára érdekes és vonzó tartalommal.

Imádkozzunk! Add, Urunk, hogy újra felfedezzük a régen tanultakat. Add a mi szívünkbe is reformátorunk napi imádságának zárómondatát: „Mert én magamat, testemet, lelkemet és mindenemet kezedbe ajánlom. Szent angyalod legyen velem, hogy a gonosz ellenség erőt ne vehessen rajtam.” Ámen.

Szabó Lajos

::Nyomtatható változat::