Evangélikusok

Hozzászólás a cikkhez

Eleinte valahányszor olvastam és énekeltem ezt a zsoltárigét: igazságoddal szabadíts meg engem (Zsolt 31,2), mindannyiszor megrémültem. Ellensége voltam az ilyen igéknek: Isten igazsága, Isten ítélete, Isten munkája. Mert én csak azt tudtam, hogy Isten igazsága az ő szigorú ítéletét jelenti. És most éppen ő szabadítson meg engem a saját szigorú ítéletétől? Így örökre elkárhoztam volna.

Viszont Isten könyörületessége, Isten segítsége – az ilyen igéket már inkább szerettem. S hála Istennek, amikor megértettem a dolog lényegét, és tudtam, hogy Isten igazsága azt az igazságot jelenti, mellyel ő tesz igazzá bennünket a Krisztus Jézusban nekünk ajándékozott igazság által, akkor értettem meg igazán nyelvtanilag is, és ekkor lett kedvessé előttem az idézett zsoltárige.

Isten igazsága – ez az ige régebben úgy hatott szívemre, mint valami mennydörgés. Mert ha a pápa uralma alatt ezt olvastam: igazságoddal szabadíts meg engem (Zsolt 31,2), továbbá: a te igazságodban (Zsolt 86,11), azonnal arra gondoltam, hogy ez az igazság az isteni harag büntető bosszúja. Pál apostolnak szívből ellensége voltam, amikor ezt olvastam: Istennek igazsága jelentetik ki az evangéliumban (Róm 1,16–17).

Később természetesen, amikor azt olvastam, hogy az igaz ember hitből él (Róm 1,17), és emellett még Augustinus iratait is átnéztem, egyszerre megörvendeztem. Amikor felismertem, hogy Isten igazsága nem más, mint a könyörületesség, mellyel minket igazaknak számít, ebben kaptam meg a segítséget.

„Igaz” és „Isten igazsága”: ezek az igék villámcsapásként hatottak lelkiismeretemre. Megborzadtam, amikor hallottam őket. Ha Isten igazságos, akkor büntetnie kell. De amint egyszer ebben a toronyszobácskában tépelődtem ezek fölött az igék fölött: „Az igaz ember hitből él” (Róm 1,17) és „Isten igazsága”, Isten kegyelméből ezt gondoltam: ha nekünk, mint igazaknak, hitből kell élnünk, és ha Isten igazsága minden hívőnek üdvösségére van, akkor az nem lehet a mi érdemünk, hanem csak Isten irgalmassága. Mert Isten igazsága az az igazság, mellyel minket Krisztus által igazzá tesz és megvált. Így ezeket az igéket megszerettem. A Szentírás értelmét ebben a toronyban tette világossá előttem a Szentlélek. (…)

Valami egészen különös égő vágyakozás fogott el, hogy Pál apostol Római levelét megértsem. Ennek azonban akadálya volt. A világért sem szívem vérének a hidegsége, hanem egy igehely, mégpedig a Római levél 1. részének 17. verse: „Isten igazsága jelentetik ki abban.” Ugyanis gyűlöltem ezt az igét: „Isten igazsága”, mivel – az összes egyházi tudósok szokása és szóhasználata szerint – azt tanultam, hogy ezt bölcseletileg kell értelmezni, mint úgynevezett alaki vagy cselekvőleges (activ) igazságot, mely szerint Isten igaz, és megbünteti a bűnösöket s igazság nélkül szűkölködőket.

Én pedig az igaz és bűnösöket büntető Istent nem szerettem, sőt ellensége voltam neki. Ugyanis bármennyire kifogástalan volt is mindenkor szerzetesi életem, Isten előtt bűnösnek éreztem magam, lelkiismeretem állandóan háborgott, és semmiképpen sem tudtam abban bizakodni, hogy őt az én elégtételeim kiengesztelik. Így én haragudtam Istenre, s ha nem is volt bennem hallgatag káromlás, nagyon erősen zúgolódtam Isten ellen. Ezt mondtam: hát nem elég, hogy a nyomorult és örökre elkárhozott bűnösöket az eredeti bűn következtében mindenféle baj terheli a tízparancsolatbeli törvény által – nem, ez az Isten az evangéliummal a régi szenvedésre még új szenvedést halmoz, és az evangéliumban is az ő félelmetes igazságát és haragját tárja fel! Így toporzékoltam dühös, felzaklatott lélekkel, és az idézett íráshelynél kíméletlenül viaskodtam Pállal; emésztő vágy égetett, vajha megtudhatnám, mit is akar itt Pál apostol.

Ez mindaddig tartott, míg végül hoszszú napokon és éjszakákon át tépelődvén, Isten kegyelméből az igék belső összefüggésére fordítottam figyelmemet. Éspedig: „Istennek igazsága jelentetik ki abban…, miképpen meg van írva: az igaz ember pedig hitből él.” Ekkor Isten igazságát úgy kezdtem értelmezni, mint azt az igazságot, melyben az igaz ember Isten ajándékozása folytán él, mégpedig hitből. Most kezdtem megérteni, hogy ennek az igének: az evangéliumban Isten igazsága jelentetik ki, az az értelme, hogy tudniillik ez az igazság elfogadott (passiv) igazság, mellyel minket a kegyelmes Isten igazzá tesz a hit által, amint megíratott: „Az igaz ember hitből él.”

Ekkor úgy éreztem, mintha teljesen újjászülettem volna, s mintha tárt kapukon át magába az édenkertbe léptem volna be. Erre előttem az egész Szentírás más értelmet nyert. Ezután emlékezetből átfutottam az egész Szentírást, és egyéb kifejezésekből is összegyűjtöttem az idevágó igéket. Így például „Isten munkája”, tudniillik az a munka, amit Isten véghezvisz bennünk; „Isten ereje”, mellyel ő minket megerősít; „Isten bölcsessége”, mellyel ő minket bölcsekké tesz; „Isten erőssége”, „Isten üdvössége”, „Isten dicsősége”.

Amennyire előzőleg az „Isten igazsága” kifejezést gyűlöltem, annyira nagy lett most az a szeretet, mellyel ezt az én legkedvesebb igémet magasztaltam. Így Pál apostolnak ez a mondása számomra valóban az édenkert kapujává lett. Később olvastam Augustinusnak a „Lélek és betű” című könyvét, melyben várakozásom ellenére azt találtam, hogy „Isten igazságát” ő is hasonlóan értelmezi, tudniillik annak az igazságnak, mellyel Isten ruház fel bennünket, amikor megigazít minket. Ő ugyan ezt nem részletezi, és Krisztus igazságának nekünk ajándékozásáról nem mond meg mindent világosan. Augustinus mégis azt akarta, hogy Isten igazságát olyan igazságként tanítsák, amellyel mi igazakká tétetünk.

Forrás: Virág Jenő: Dr. Luther Márton önmagáról, Magyar Elektronikus Könyvtár (a teljes könyv elolvasható a http://mek.oszk.hu/ 02500/02567/html/#10 oldalon).

::Nyomtatható változat::