Keresztény szemmel

Hozzászólás a cikkhez

Október eseménydús forgatagában szerényen húzódott meg az évforduló. Húsz évvel ezelőtt, 1987. október 24-én iktatták be a Déli Egyházkerület új elnökségét, Harmati Béla püspököt és jelen visszaemlékezés íróját mint egyházkerületi felügyelőt.

Az egyháztörténelem választ ad majd a kérdésre, hogy valóban, tényszerűen, a hatalmi szférát is érintően ettől az időponttól számítható-e az evangélikus egyház érdemi változása, megújulása, vagy csak a leszálló ágba került diktatúra záró fejezetének voltunk a résztvevői.

Tőlünk, tőlem nem vehető el az élmény. A zsúfolt templom – sem azelőtt, sem azóta nem volt ennyire tele az ország temploma –, a reményteljes, felemelő hangulat, a rádió- és a tévéközvetítés mind arról szólt, hogy igazi változás indulhat meg.

Számomra ezt igazolták az előzmények is, annak ellenére, hogy természetesen nyilvánvaló volt: az Állami Egyházügyi Hivatal azért fogadott el minket, azért döntött mellettünk – még ez a fogalmazás is vállalható –, mert úgy vélte, a mérsékelt reform engedélyezésével elejét veheti a radikális változásoknak. De éppen ez volt a Testvéri Szó közösség egyértelmű sikere. Nyilvánvalóvá vált, hogy az evangélikus egyházban jelentős erők igénylik a megújulást. Nem a társadalmi rendszer megdöntése, hanem az egyházépítés, az egyház megújítása a reformerek célja.

Az érdemi változásokat többek között a személyi döntések jelzik. Mindig igyekeztem nem túlértékelni magamat és a tényekre szorítkozni.

Az 1986. végi országos közgyűlés megválasztott az országos presbitérium tagjává. Abba a testületbe kerültem be, amely alig fél évvel korábban teljesen elmarasztalta a Testvéri Szó közösséget, az általuk közreadott iratot és persze engem is mint szóvivőt. 1987 tavaszán, Káldy Zoltán távozása után még inkább felgyorsultak az események. Eldőlt, hogy nemcsak püspököt választanak a déli kerületben, hanem betöltik a hosszú ideje megüresedett felügyelői posztot is.

Részben megható, részben elgondolkodtató volt, hogy milyen széles körben – az úgymond ellenzékiektől a rendszerrel lojálisakig – biztattak a jelölés elfogadására. Sokat számított, hogy kifejezetten kértek azok a kiváló értelmiségiek – Andorka Rudolf, Szentágothai János –, akik szintén szóba kerültek, de különböző okokból nem vállalták a jelölést. Végül Szórády István szegedi orvosprofesszor barátom is visszalépett, így az akkor igen hangsúlyos, demokratikus többes jelölés is elmaradt.

Harmati Bélát is erős egyházi közvélemény támogatta. Eredetileg ő nem szerepelt az állam jelöltjei között, de elfogadták.

Volt olyan forgatókönyv, hogy Harmatit beiktatják ünnepélyes keretek között, azután ő majd kisebb feltűnéssel beiktat engem. Jellemző módon az egyháztól jött ez a javaslat, ahol nem mindenki rokonszenvezett a Testvéri Szóval, illetve képviselőjével. Harmati Béla azonban ragaszkodott a közös iktatáshoz.

Beszédeinket senki nem olvasta előzetesen. Nagy Gyula püspök csupán arra kért, hogy a Fasorról ne szóljak, ne legyen ilyen követelés. Mosolyogtam lélekben. Annál is kevésbé volt szándékom az iskolaügyet feszegetni, mert ekkor már célegyenesben voltak az erre vonatkozó informális megbeszélések. 1988 januárjában közölték is a püspök-elnökkel, hogy visszakapjuk nagy hírű iskolánkat. Valamennyire ez is a történet része.

Nem az én dolgom – és főleg nem ebben a rövid visszaemlékezésben – azt eldönteni, hogy végül is a reformkoncepció vagy az állami taktika érvényesült-e. Azaz beiktatásunk, tevékenységünk felgyorsította-e a kívánatos, szükséges egyházi változásokat, vagy éppen lassító hatású volt.

Akkor talán némileg naiv is voltam, úgy vélve, hogy mindenki partner lesz a megújulásban. Utólag jobban megértem, hogy sokak számára nehéz volt az oldódás, nehéz volt elhinni, hogy az egyházi „hatalmasságok” a mi embereink. Talán leginkább Csepregi András egyik megnyilatkozása fejezte ezt ki. Balatonszárszón találkoztunk – Harmati Bélával meglátogatva őket – a Mevisz megalakulását előkészítő fiatalokkal. Többórás beszélgetés után a fiatal lelkész – ma a kulturális minisztérium egyházi kapcsolatokért felelős főtanácsadója – felkiáltott, hogy annyira szeretné elhinni, amit mondunk, de ez szinte lehetetlen. Igen, még merevek voltak a frontok.

Számomra nem a vita eldőltét – hiszen afelől nem volt kétségem –, hanem tevékenységünk megerősítését jelentette, amikor 1989 nyarán, immár három jelölt közül megválasztottak országos felügyelőnek. Ezt tartották akkor a hozzáértők – például dr. Boleratzky Lóránd – az első igazán demokratikus szabad egyházi választásnak. A frontáttörés 1987. október 24-én volt.

Frenkl Róbert

::Nyomtatható változat::