Evangélikusok

Hozzászólás a cikkhez

Szemerei Gáborral és feleségével, Györgyivel otthonukban találkoztam, ahol a Gábor által készített különleges, egyedi bútorok nemcsak díszletként szolgálnak, hanem mindegyik darab beszél is a szemlélőhöz: fába foglalt kiáltásként mesélnek szenvedésről, fájdalomról, de tehetségről, örömről és reménységről is. Árnyékról és fényről, mikor melyikből jut több azoknak, akik e bútorok között vívják meg mindennapi harcaikat, hogy az árnyék után mindig jöhessen a fény, amely bevilágítja életüket, s amelyből másoknak is adni szeretnének.

Amikor Szemerei Gábor elkezdte teológiai tanulmányait, nagy elszántsággal és hivatástudattal vetette bele magát a munkába. Életét az evangélium hirdetésére tette fel, és fel sem merült benne, hogy hamarosan mégis egészen más irányba fordulhat ez az élet. De mégis így lett, egy hirtelen előtörő betegség kettétörte lelkészi pályafutását.

„Agyrém” – ő így nevezi, s így ír róla egy versében: „Kísérő féreg / Agyamba rág / Tévesztő esze / Szellemi rák.” Depresszió – ez a hivatalos megnevezése annak a betegségnek, amely váratlanul rátört, azóta is meghatározza életét-életüket, és amelyet nem véletlenül hasonlítanak a hullámvasúthoz, hiszen a hangulatváltozások olyan váratlanul és kiszámíthatatlanul követik egymást ebben az állapotban, mint a hullámvasúton a hullámhegyek és -völgyek.

Ma már egyre többet beszélnek nyíltan is erről a betegségről, s ennek köszönhetően egyre megértőbbek az emberek azokkal, akik e kórtól szenvednek. Ennek ellenére még mindig sokan vannak, akik elfordulnak a depressziós emberektől.

A Szemerei család is sok szomorú és elgondolkodtató történetet tudna mesélni az értetlenségről, a magukra hagyatottságról, a szánakozó pillantásokról és legyintésekről, az elfordulásokról. Hatalmas árat fizetve bár, de meg kellett tanulniuk, hogy ezek a negatív élmények ne keserítsék meg őket véglegesen, hanem próbáljanak meg azon az úton elindulni és haladni, amely kijelöltetett számukra. Mert hamar megtapasztalták a saját életükben annak a valóságát, hogy ahol bezáródik egy ajtó, ott kinyílik egy másik, ahol véget ér egy út, ott kezdődik egy új.

Gábor elmerengve meséli, hogy óriási hiányérzet volt benne, üresség, hiszen le kellett mondania a lelkészi hivatásról, de az isteni örömhír üzenete feszítette belülről, utat keresve benne, ahol a felszínre törhet. Aztán meg is találta az utat magának, nem mindennapi módon a fában és a versekben.

A fával való foglalkozást a kényszer hozta, a kenyérkereset kényszere, hiszen élnie kellett valamiből, így Gábor kitanulta a bútorasztalosságot. Saját maga által tervezett egyedi, különleges fabútorokat készített, hogy el tudja tartani a családját, s e munka közben történt, hogy mondanivalót, értelmet kezdett faragni a fába.

Sajátos prédikáció ez – a fába faragott szavak, érzések, kérdések és válaszok –, amely a betegséggel való küzdelemhez is újra és újra erőt adott. Így jöttek létre azok a faplasztikák, amelyek közül néhány köztéri szoborként funkcionál, a többit pedig időről időre kiállítássá rendezi az alkotó, ahol mások is szemügyre vehetik ezeket az alkotásokat, igyekezvén megérteni üzenetüket, azt, hogy miről is beszélnek e faragott vallomások.

A másik út, amelyen a feszítő mondanivaló a felszínre törhetett, a költészet. Versekben fogalmazza meg Gábor azokat az élményeket, amelyek meghatározzák az életét: betegségről, hitről, szerelemről és az élet ezernyi más oldaláról ír e költeményekben. Ösztönszerű volt, ahogyan az első verseit kiírta magából, hiszen azelőtt soha nem foglalkozott ilyesmivel. De jöttek a szavak, óriási erővel törtek elő valahonnan nagyon mélyről vagy inkább nagyon belülről, a „belső szobából”.

Gábor nyakában egy saját maga faragta feszület lóg a megfeszített Krisztussal. „Ő a belső szobatárs” – magyarázza. Az ő segítségével, jelenlétében, a belső szobában íródnak a versek, vigasztalásul és erőt adva másoknak is, akik olvassák őket. Bizonyságot téve arról, amit a saját életében, életükben megtapasztalt, hogy amiképpen húsvétkor a feltámadott Krisztus fényként áttörte az örök sötétséget, úgy törte át s ragyogja be azóta is az ő addig sötétségben tapogatózó életét is.

Nagy örömmel és büszkeséggel mutatja az új verseskötetet, amely nemrég került ki a nyomdából Hármas kötelék címmel. Szerelemről és istenszerelemről szóló versek olvashatók a könyvben, amelyek „nem a szerelmet istenítik, hanem a szerelmet is ajándékozó és bennünket is személyes szeretettel – szerelemmel – szerető, élő Istenre mutatnak”. Szemerei Gábornak eddig két kötetét adta ki a Magyarországi Evangélikus Egyház Luther Kiadója, egy könyv anyaga pedig még nyomtatásra vár.

Györgyi nemcsak az életben, a betegséggel való harcban osztozik, és kíséri Gábort, hanem alkotótárssá is vált, amikor elkezdte megzenésíteni a férje verseit. Zenetanárként az ő munkaeszköze a zene és az ének, így kapcsolódott össze a közös alkotómunkában is a szó és a muzsika, s lettek a versekből dalok.

S hogy ez miképpen kezdődött? Gábor az egyik karácsonyra verset írt a gyerekeknek, karácsonyi meglepetésként szánta nekik, Györgyi ajándéka pedig az volt Gábor számára, hogy megzenésítette ezt a verset, betanította a gyerekeknek, és előadták. A családi zenélés-éneklés pedig folytatódott, újabb versmegzenésítések születtek – egészen természetesen adódott, hogy a szülők és a gyerekek családi énekegyüttessé formálódtak, így adják elő együtt a megzenésített verseket.

Ez lett a neve ennek a formációnak. A név a Szemerei családnévből jött – részben. Részben pedig a szem, a látás szerve adta az elnevezés ötletét. „Mert a szem a lélek tükre – magyarázza Györgyi –, s ha Isten jelen van a lelkünkben, akkor ez a szemünkben is tükröződik.” A fellépéseken, amikor közönség előtt énekelnek, nagyon fontos számukra, hogy fel tudják venni a szemkontaktust a hallgatókkal.

Az első fellépés meghatározó élménye Székesfehérvárhoz kötődik. S bár azóta sok-sok koncertet adtak, ez az első emlékezetes marad. A három gyermek, Janka, Panka és Benjámin már korábban, az együttes megalakulása előtt is részt vett édesapjuk egy-egy kiállításának megnyitóján, verseket mondtak, énekekkel szolgáltak. Szívesen szavalnak és énekelnek. Mindhárman a bonyhádi evangélikus gimnáziumba járnak, ahol különböző művészeti ágakkal is ismerkednek. A lányok magánének szakon tanulnak zeneiskolában, Benjámin gitározik.

A Szemek énekegyüttest sok gyülekezet hívja fellépésre, ők pedig szívesen, nagy örömmel tesznek eleget a meghívásoknak. Ilyenkor a koncert mellett Gábor szobraiból kiállítást is rendeznek, mert ez a három egymáshoz tartozik: szó-zene-kép. Sok megzenésített vershez megtalálhatja illusztrációként a megfelelő szobrot is a szemlélő. Az aktuális előadás anyagát úgy állítják össze, hogy kapcsolódjon az időszerű egyházi ünnephez vagy ünnepkörhöz.

Ezek a fellépések nagy örömöt szereznek mindannyiuknak, úgy érzik, egy-egy templom vagy gyülekezeti terem rögtönzött színpadán bizonyságot tudnak tenni a hallgatók előtt, át tudják adni azt, amit megtapasztaltak a saját életükben, hogy az örök Fény legyőzi a sötétséget, újra és újra legyőzi az árnyékot. Úgy érzik, ilyenkor a teremtő Isten rájuk kacsint.

Sánta Anikó

::Nyomtatható változat::