Evangélikusok

Hozzászólás a cikkhez

A nagy októberi történelmi és vallási ünnepek sorában szerényen, szinte észrevétlenül húzódik meg Erdély és az egész magyarság egyik legnagyobb evangélikus költője, Reményik Sándor halálának az évfordulója. Talán ő is így akarná ezt, talán ez a legillőbb kegyelet, amellyel adózni tudunk a költőóriás emlékének. „Minden olcsó sikert elhárított magától, egyszerűen és világosan hatott vissza a jelszavakra, és a tolakodó anyaggal szembeállította a lélek hatalmát. És így jutott el, minden csillogástól menten, Babits közelébe, akinek puritánságát még fokozta – önértékelésben” – írja róla Molter Károly.

„Sem fárosz nem lettem, sem fénybogár, / Parton állok két fény közt, sötétben.” A „sötétben” parton álló, a „másvilágian érzékeny” költő mégis „mondó tűz” lett, „lobogó őszi lármafa” ma is. A kolozsvári evangélikus-lutheránus templomban tartott ünnepi megemlékezésen Dávid Gyula irodalomtörténész így fogalmazott a költőről szólva: „Már fájt az a világ, amelyben élnie adatott neki, aki a második éve lángoló világ új rémségeinek közepette, egész életével hitelesített eszményei magaslatáról emelte fel tiltakozó szavát a vesztébe rohanó emberiséget elárasztó gyűlölet ellen.”

„Hát így kell mindig lennie: / Fölül az egyik, s a másik alul? / Hatalmi kérdés emberek között, / S a hatalomban egyik elvadul? / Mindig csak elnyomott és elnyomó, / Kis különbség a módszerek között / És árnyalatok kockaforduláskor, / S meztelen önzés mindenek mögött?” (Egymás mellett soha?)

Ma is „mondó tűzként” lobban fel a költő szava a magyar tájakon, ahol hiányzik Isten legszebb ajándéka, a békesség. Mert nincsen békesség közöttünk és bennünk. Mert képtelenek vagyunk „e korhadó világot / Testvér-színekkel ékesíteni”.

Nyugtalan, felbolydult világunkban békességre jutni, valamiképpen megtalálni a belső lelki nyugalmat, a másik emberrel való békességet – ide csoda kell. Erre a csodára utal Reményik Békesség Istentől című versében: „Nincs nyugalom, nincs nyugalom – a szív, / Amíg ver, mindörökre nyugtalan. / De mindörökké nyughatatlanul, / Istentől mégis Békessége van. / Nyugalma nincs, de Békessége van. / Békesség Istentől.”

Itt, Erdélyben református testvéreink ezzel a szép és biblikus ihletésű köszöntéssel szoktak fogadni bennünket: „Békesség Istentől!”

Megbékélni életünkkel, helyzetünkkel, az események sodrásával, megbékélni embertársainkkal és Istennel – talán ez a legszebb, legnagyobb emberi ideál. Problémáink, gondjaink, belső feszültségeink, agyunkat időnként elöntő heves indulataink feldolgozása, szublimálása nem könnyű dolog, nincs rá egyszerű „gyógyulási képlet”, ehhez a békesség csodája kell.

A bibliai héber salom, a görög eiréné, a magyar békesség szó olyan állapotot jelöl, amely a teljességre utal. A békesség olyan állapot, olyan viszony, amelyben az ember összhangban él önmagával, embertársaival, Istennel, és összhangban, harmóniában van az őt körülvevő világgal. A békesség olyan állapot, amelyben minden a maga helyen van, amelyben rendezettek a viszonyok, amelyben nyugalom van, mert a békesség egyben áldás, élet és üdvösség is; lehetne tovább árnyalni a gazdag jelentéstartalmat.

Tudjuk – hiszen saját életünkben, környezetünkben is tapasztalhatjuk azt, amit Reményik lírába ötvözve fogalmaz meg –, hogy az ember lénye legmélyéből vágyakozik a békességre. Különösen akkor erősödik fel bennünk ez a vágy, ez a sürgető igény, amikor a külső, békétlen, zavarodott állapotok miatt kétségbeesés, kilátástalanság és félelem lesz úrrá rajtunk. Feje tetejére állított világunkban, ahol lassan a józan ész érvényét veszíti, ahol aligha állapítható meg, hogy mi a jó, és mi a rossz, ki az ellenség, és ki a barát, és végzetszerűen összemosódnak az árnyalatok és a jelentések, szükség van a békesség csodájára.

Hitvalló keresztény emberként mondhatom, hogy az igazi békesség fölülről jövő ajándék, drága és értékes. Ha van igazi békességünk, az nem a mi kizárólagos érdemünk, azt egyedül a békesség ura, Jézus Krisztus adhatja nekünk. Bár gyakran kizárólag saját képességeinkre szeretnénk hivatkozni, és úgy érezzük, hogy képesek leszünk békességet teremteni lelkünkben, környezetünkben, összekuszált világunkban, hamar rá fogunk jönni tévedésünkre, gyengeségünkre, mert „nem a mi dolgunk igazságot tenni, / A mi dolgunk csak: igazabbá lenni.”

Pedig mennyi jóindulat, igyekezet, ügyszeretet és -buzgalom van bennünk, de elég egy keresetlen szó, egy félreértés, egy röpke figyelmetlenség, egy átgondolatlan megjegyzés vagy élcelődés, és békességünk máris odavan. A világ nem ad, mert nem adhat igazi békét; nem adhat, mert nincs neki. A világ amolyan tetszetős és néha hangzatos békességpótlékokkal igyekszik összetartani a töredezett létet.

A Camus által értelmezett emberi tragikus heroizmus végkifejlete mindig a kudarc, mert Isten hiánya mindig kudarchoz vezet. Az igazi békességet ma is Jézusban kaphatjuk meg. Ő egyszer és mindenkorra legyőzte a bűn hatalmát, a bűnt, a legnagyobb ellenséget. Ezért benne és általa állt helyre a teljes békesség, ebben a jézusi önfeláldozó szeretetben van egyedül igazi békesség.

Van ebben a jézusi önfeláldozó szeretetben valami abszolút, valami feltétlen, valami, ami meghaladja az emberi határokat. Ez a feltétlenség utal arra, hogy Jézusban Isten szeretete nyilvánul meg. Jézus paradox módon éppen a kereszten, a legborzasztóbb sötétségben állítja elénk a legfényesebb, világító valóságot: Isten szeretetét.

Sienai Szent Katalin mondta: „A mi Urunkat nem a szegek tartották a kereszten, hanem a szeretet.” Ez az isteni szeretetből fakadó békesség állítja helyre életünk dolgait, rendezi el viszonyainkat, és teszi lehetővé, hogy összhangban éljünk önmagunkkal, embertársainkkal és Istennel, talán az egész világgal.

Hinni kell, mert hinni lehet a krisztusi szeretet győzelmének eszményében, abban a megújító valóságban, mely képes egyedül legyőzni a világot, megkötözni az elszabadult indulatokat, a gyűlöletet, az önzést és lecsillapítani a háborgó szíveket.

„Békesség Istentől: mi így köszönjünk, / Hogy köszöntésünkben lélek legyen – / Vihartépett fák – ágainkon mégis / Vadgalamb búg és Békesség terem. / Békesség: köszöntésünk ez legyen. / Békesség Istentől.” Halála hatvanhatodik évfordulóján a „mondó tüzek” lírikusa, Reményik ezt üzeni az emléke előtt tisztelgő mai magyaroknak.

Adorjáni Dezso Zoltán püspök, Erdélyi Egyházkerület

::Nyomtatható változat::