Kultúrkörök

Hozzászólás a cikkhez

Ritka eset az, amikor valaki a titkaiba avat be másokat. Ha mégis, akkor is csak keveseket, és csak szigorúan bizalmas formában, megfontoltan. Amikor önmagáról vall az ember, inkább szemérmes, mint kitárulkozó szokott lenni.

Boleratzky Lóránd sajátos formáját választotta annak, hogy önnön életéről, pályájáról szóljon. Nem önmagát állítja középpontba, nem önéletírást ad kezünkbe, hanem azokról ír, akiknek meghatározó szerepük volt sorsa alakulásában. Életformálók című kötetében szellemi formálódásának irányítóiról, tájékozódási pontjairól emlékezik meg. A formát Ordass Lajostól kölcsönzi, aki az Akikkel az úton találkoztam című könyvecskéjében életútját keresztező személyekről szól röviden. Boleratzky Lóránd ezzel szemben zömében példaképek – édesapja, tanárok és lelkészek, országos szerepű jogászok és egyházi vezetők – alakját idézi fel.

Zömében egyházi emberekkel találkozunk a kötetet lapozgatva, hiszen a jogász elődök többsége is az egyházjog szakembere vagy elhivatott egyházi férfiú. Ez a tény jó tükre Boleratzky Lóránd kettős elkötelezettségének: a jog és az egyház szeretete és szolgálata határozza meg életét.

Szerzőnk az egyes írásokban két szempontot tart szem előtt. Egyrészt törekszik egy vázlatos életrajzon, néhány esetben művek ismertetésén keresztül a személyek bemutatására, valamint megtudhatjuk azt is, hol és hogyan találkoztak, miért vált életformálóvá a rövidebb-hosszabb találkozás. Meglátja és megláttatja a szellemi nagyságot, az igaz elkötelezettséget, az elvekhez való ragaszkodást. Olyan személyiségeket állít elénk, akik méltán igénylik figyelmünket. Szeretettel, tisztelettel, gyakran alázattal szól. Még akkor is, ha néha vitázik figuráival, hiszen például Bibó Istvánnak az egyházi iskolák megtartásáról alkotott véleményét ma sem fogadja el.

A nagy emberek nagy tetteinek időnként szerzőnk is részese volt. Az ezekről tudósító sorok bensőségesek és hitelesek. Olykor ő maga is aktív résztvevő, ekkor – szükségszerűen – a dicsőség és az érdem fénye rá is hull, mégsem hivalkodó, megmarad a tények közlésénél, és figyelmünket inkább azok felé fordítja, akik valóban formálták az ő életét is. Néhány kiragadott példán keresztül hadd mutassam be Boleratzky Lóránd szerzői attitűdjét!

Vladár Gáborról, az egykori igazságügy-miniszterről, bányai kerületi felügyelőről – akinek kitűnő, már vakon íródott önéletírása megrázó rajza a borzalmas 20. századnak – ezt írja: „Nem tudta teljesíteni Jézusnak azt a parancsát, hogy »Legyetek tökéletesek, mint ahogy a ti mennyei Atyátok tökéletes« – mégis ő az egyik legmagasabb mérce a tekintetben, amit ember egyáltalán elérhet.”

A tanú hitelességével szól akkor, amikor Nagy Miklós zalaegerszegi lelkész küzdelmét ismerteti. Az egyezmény ellenére „igénybe vették” a gyülekezeti házat, amely 1951–89 között a tanács, majd a néphadsereg épülését szolgálta. A nyilvánvaló igazságtalanság ellenére Nagy Miklós hiába küzdött, nem támogatta egyik egyházi felettese sem, sőt ellene fordultak, Ordass kivételével (rövid második aktív püspöksége idején).

Boleratzky Lóránd jól ismerte Ordass Lajost és Mindszenty Józsefet is. (Érdekes, hogy evangélikus bátyját egyikük, katolikus nővérét pedig másikuk eskette.) Az egykori zalaegerszegi plébános időnként megfordult otthonukban, közös ismerősök szőlőjében. A kötet egyik legérdekesebb fejezete mégis az, amikor szerzőnk a két egyházi vezető sorsát és gondolkodásmódját hasonlítja össze. Megmutatja a párhuzamosságokat, és keresi annak az okát, hogy miért nem alakult ki közöttük – elsősorban 1956-ban – erősebb kapcsolat, nagyobb összetartás.

Otto Dibelius berlin–brandenburgi püspök meghívására Boleratzky Lóránd kétszer is járt Berlinben. A lazább személyes kapcsolatot az ő esetében műveinek hatása pótolja; összefoglalásukon keresztül kapunk személyiségrajzot a német Hitvalló Egyház e kimagasló képviselőjéről. Szerzőnk így összegzi Dibeliusnak a totális államról alkotott művét: „A totális államban más jog nincs, csak a politikai jog, ez pedig gyakorlatilag a rendőrség funkciójával azonos. A totális államban a rendszer védelmének legfőbb szerve a titkosrendőrség. A totális államban a politikailag büntethető cselekmények büntetése borzalmasan magas.” Mintha csak az 1945 utáni Magyarországról szólna.

Boldog az a kor, amelyben ilyen óriások lehetnek példaképek. Áldott az az életpálya, amelynek ilyen személyiségek lehettek formálói. Köszönjük Boleratzky Lórándnak, hogy mindezt megosztotta velünk.

Boleratzky Lóránd: Életformálók. A szerző magánkiadása, Budapest, 2007.

Zászkaliczky Pál (ifj.)

::Nyomtatható változat::