Kultúrkörök

Hozzászólás a cikkhez

Számítottunk rá, hogy ha korunk legnagyobb svéd filmmesterének, Ingmar Bergmannak a műveit egy északi stílusban épült templomban fogjuk látni – ráadásul szélesvásznon –, különleges élményben lesz részünk. Az autentikus helyszín végül külsőség maradt, az igazi élményt és motivációt a filmek és az őket követő beszélgetések adták.

Mély levegőt kell vennie annak, aki három napon át délutántól éjszakáig Bergman-mozizásra szánja rá magát, mert nem a Született feleségek harmadik évada a kérdéses mű, nem könnyedén magával ragadó szórakozás, amit választunk. De mikor máskor vettünk volna mély levegőt, ha nem éppen most, az alkotót búcsúztatva?

Különös ez: a világ minden táján elismert, nagy nevű filmrendező-író, díjesők, unalomig ismert filmcímek és jelenetképek, mégsem tudnék olyat – még filmrajongó ismerőseim közül sem – mondani, aki esténként Bergmant nézne DVD-n.

Gyönyörű, de nehéz, amit ez a filmes ad: suttogásokat és sikolyokat szeretetéhségről, elhagyatottságról, fájdalomról és halálfélelemről. Amikor rászántuk magunkat, hogy jó barátok és ismerősök, gyülekezetünk körében október utolsó előtti hétvégéjét a Bergman-életművel töltsük, átéltük, amiért újra és újra összegyűlünk templomunkban: Isten közelségét.

Ingmar Bergman egészen tudatosan alakította pályáját. Mindig logikusan lépett, ahogyan a lelkét nyomasztó aggodalmakat a filmvászonra űzte ki magából. Az utolsó vetítési estén Báron György filmkritikus említette, hogy Bergman 1960-ban a Trilógia első darabját, a Tükör által homályosan-t nevezte opus 1.-nek. Addigi húszéves sikeres munkáját önkeresésnek tartotta, melyben szakadatlanul küzd gyermekkorának démonaival. Vasszigorú evangélikus lelkész édesapjával, aki sem édesanyjának, sem neki nem volt képes szeretetet adni, és a mindenható Istennel, aki mindezt – csakúgy, mint a Bergmant igen foglalkoztató halált – „közönnyel tűri”.

Ez utóbbiról az 1957-ben készült, A hetedik pecsét című fekete-fehér meséjét láthattuk a templomban. A középkort idéző filmben, amikor pestis pusztít, és boszorkányokat égetnek, amikor a vallást az a félelmetes kegyetlenség jellemezi, amely apja házát, daliás lovag sakkozik a Halállal. Játszik, hogy időt nyerjen, mert ha nem lehet is mattot adni a Végzetnek, figyelme kijátszható. Isten mindebbe nem szól bele, sőt mélyen hallgat.

Bergman ezt a kínzó, lehetetlen emberi kilátástalanságot nevezi később – egészen pontosan „szenthármasában”, a Tükör által homályosan, az Úrvacsora és A csend trilógiájában – Isten csendjének.

Aztán Bergman lesz az, aki mélyen hallgat Istenről: a Tükör által homályosan főszereplőnőjének vizionált óriáspókja után filmjeiben nem jelenik meg többé a transzcendentális. De a magára hagyott világ, az Isten nélkül kallódó, egymást gyötrő, szeretetéhes, kereső emberek annál inkább.

A pirosban úszó, 1972-ben készült Suttogások és sikolyok főszereplőnői egymás mellett élnek őrjítő magányban. Érdekes módon Bergman is, akárcsak kortársa, Antonioni, női szereplőkön keresztül képes önmaga legbelsőbb konfliktusait ábrázolni. Bergman specialitása az „arcszínház”, szereplői nem a térben, hanem az arcukon játszanak. Talán a válogatás legnehezebb darabja volt ez a film, mert a fizikai és lelki szenvedés olyan mélységeit tárta elénk, amely még az erős idegzetűeket is megviseli. A hetedik pecsét az egzisztencialista mesemondót láttatja, a Trilógia nyomán istenkeresőnek kell mondanunk Bergmant, a Suttogások és sikolyok a pszichodráma hitchcocki követőjének mutatja.

Szombaton este, a Trilógia után Grunwalsky Ferenc volt a vendég, aki nemcsak abban rokona Bergmannak, hogy az ő édesapja is evangélikus lelkész volt, hanem abban is, hogy szintén becsukta maga után az apai ház ajtaját, amikor filmezésre adta a fejét. De még inkább abban, hogy vallomásos művei tanúskodnak a soha meg nem válaszolt s talán nem is megválaszolható kérdésekről: Istenről, hitről és a gonoszról.

Bergman nem rendezett vígjátékot, mert nem tudta nem halálosan komolyan venni a létezés rémségeit. Hogy akár komédiakészítő is lehetett volna, arra nagyjátékfilmes életművének utolsó darabja, az 1982-ben forgatott Fanny és Alexander a legfőbb bizonyosság. Tudott nevettetni, csak nem akart.

Ez az utolsó nagy film a bergmani kérdések és műfajok kincsestára. Az egyik férfi karakterét kifejezetten kacagtatónak teremtette. A humor ezúttal, ha rejtetten is, még a legszörnyűbb helyzetekbe is bele-belekacsint, arról nem is beszélve, hogy a bohém-szabados színházi világ, melyet a puritán-kegyetlen hites környezettel állított szembe, elsöprő győzelmet arat. Ahogyan Bergman is démonai felett. Nem is rendez több mozifilmet. Amilyen tudatosan nevezte a Trilógiát első alkotásának, olyan egyértelműen zárta le filmjei folyamát és kérdéseit 1982-ben.

Sok mindent nem láttunk. Egy teljes hétre lett volna szükség ahhoz, hogy csak a legfontosabb filmjeit mind meg tudjuk nézni. De ki tudja? Talán most, a tőle kapott megrázó és igaz ajándék élményével akad majd este, hogy kivesszük otthonra a nem látott filmeket. Mert bár nem könnyű belevetni magunkat a bergmani léleknyomorgatásba, ahogy az uszoda hideg vizébe sem, azért – vagy talán éppen emiatt – az „úszás utáni” katarzis a legfelemelőbb. Mondhatjuk úgyis: a legközelibb Istenhez.

Donáth Mirjam

::Nyomtatható változat::