A hét témája

Hozzászólás a cikkhez

Az Evangélikus Élet újabb, ökumenikus kitekintésű panorámaoldalának a „magyar szentek” közelgő, november 13-i emléknapja adja meg a témáját. Mint evangélikus keresztények aligha érezhetjük magunkénak ezt a hagyományt, hiszen mi nem osztjuk a katolikus egyház felfogását és gyakorlatát szentjeiknek – sok esetben közös egyháztörténetünk hithőseinek! – liturgikus tiszteletében, nem kérjük mennyei közbenjárásukat, és természetesen nem állítunk nekik szobrokat sem a templomainkban. Bár augusztus 20-án toleráns tisztelettel tekintünk államalapító István királyunk szentként való ünneplésére, mégsem lett s nem is lehet igazán a miénk az ünnepnek ez a mozzanata.

Miért is kerül akkor hetilapunk hasábjaira ez a történelmi körkép? Mindenekelőtt abból a protestáns hagyományból kiindulva, hogy számunkra Magyarország történelme mindenkor a megmaradás, a közösségi túlélés egyik legfontosabb forrása volt. Hőseink gyakran származásukra tekintet nélkül lettek a közös örökség részévé – bizonyítják ezt jellemző példaként éppen a magyarság önazonossága szempontjából máig is meghatározó olyan „szentek” is, mint az itáliai Gellért és Kapisztrán János. Mi ugyan nem a szentek karának tagjaiként őrizzük példájukat, de aligha lehet olyan, magára valamit is adó, művelt protestáns gondolkodó, aki ne ismerné legalább életük legfontosabb mozzanatait. Így az emléknap kapcsán olyan személyeket válogattunk ki a magyar történelemből, akikről közösen emlékezhetünk meg ökumenikus körben is.

Történelmi „szentjeink” első köre a középkorba vezet vissza bennünket. László király 1083-ban a pápa beleegyezésével vezette végig a magyar történelem legnagyobb szabású kanonizációs sorozatát: András és Benedek remeték, Gellért mártír püspök, Imre herceg és végül István király szentté avatását. Mindebben nem csupán – s talán nem is elsősorban – kegyes szándékok vezették, sokkal inkább politikai megfontolások.

László király – 1077-ben elhunyt bátyjával, Gézával együtt – erőszakkal állította félre Salamon királyt és záratta őt a visegrádi vár egyik tornyába (ma is Salamon-toronyként ismerjük). Az uralkodásra alkalmatlan fogoly helyett 1077-ben a rátermett László lett a király, aki megszilárdította az István halála után oly gyakran megtépázott országot. Ennek a nagyszabású folyamatnak volt része az is, amit a szentté avatottak életművének tiszteletével kívánt hangsúlyozni: mindenekelőtt a folytonosságot István uralkodói rátermettségével, valamint személyes és politikai elkötelezettségét a kereszténység és a keresztény egyház mellett. Így kerülhetett a kiemelkedő családtagok mellé a remeték tisztelete is, akiknek vezeklőövét bátyja, Géza király is testén viselte olykor.

Ehhez hasonlóan iktatták a szentek sorába magát László királyt is 1192-ben. Utódja, III. Béla igazi lovagkirály hírében állt szerte Európában, aki örömmel hangsúlyozta híres elődje lovagi erényeit. Béla földi maradványai – sok Árpád-házi királyunkéval ellentétben – megmaradtak; innen tudjuk azt is, hogy a hős és daliás Lászlóról fennmaradt leírás mily nagyon ráillett az őt szentté avattató utódra is.

Egész Európa és a középkori egyház arculatát átrajzolták azok az Árpád-házi királylányok, akik az 1200-as évektől kezdve lettek széles tömegek ünnepelt példaképei. Közöttük is a legjelentősebb és legismertebb Erzsébet volt; születésének nyolcszázadik évfordulóját éppen ebben az esztendőben ünnepeljük. Nyomában Margit, Kinga, Hedvig, Jolánta és prágai Ágnes – hogy csupán a legismertebbeket említsük – járta a Krisztus követésébe szegődött, önátadó és alázatos élet útját. A középkori társadalom szociális kettészakadása – egyik oldalon a nemesség és a jómódba törekvő polgárság, másfelől a leszakadó tömegek – a keresztény irgalmasság olyan példaképeivé formálta őket, amely hatott uralkodói hatalmat gyakorló rokonságukra is IV.Bélától a francia IX. (Szent) Lajosig.

Ezt a vezérfonalat követve került középkori panorámánkba Kapisztrán János is, aki a magyar történelem egyik legkritikusabb helyzetében, a 15. század első felében jött itáliai ferences szerzetesként a töröktől fenyegetett országba. Prédikációinak és műveltségének mozgósító hatása is nagyban hozzájárult ahhoz, hogy 1456-ban katonai csodát és diadalt láthatott Nándorfehérvár vára, ahol maga János is életét áldozta a törökök elleni elkeseredett küzdelemben.

A sort hosszan lehetne folytatni – természetesen akár messze el is térve a katolikus egyház „magyar szentek napján” ünnepelt alakjaitól –, talán egészen az 1945-ös vértanúként boldoggá avatott Apor Vilmosig.

Természetes, hogy evangélikus hithőseink közül is hosszan idézhetnénk a neveket – üldözött reformátorainktól Ordass Lajosig –, hogy teljessé tegyük a felsorolást. Hiszen számunkra is fontos azok emléke, akik nem csupán történelmi, de keresztény hitbeli példaképek is voltak, akik számára a hit és a mindennapi élet elválaszthatatlanul összekapcsolódott egymással. Nem nevezzük őket szenteknek, nem bízzuk magunkat a közbenjárásukra, de hálával idézzük fel emlékezetüket.

Dr. Korányi András

::Nyomtatható változat::