Evangélikusok

Hozzászólás a cikkhez

Bár a hét nem kerek, de „biblikus szám”. És mert történetesen pontosan hét esztendő telt el azóta, hogy főszerkesztőként T. Pintér Károly jegyzi hetilapunkat, arra gondoltam – ha már én kaptam megbízást ennek a lapszámnak a szerkesztésére –, talán olvasóinkat is érdekelné, hogyan értékeli: vajon ez az időszak hét szűk vagy hét bő esztendő volt a lap életében? Közvetlen munkatársaként nem kellett kopogtatnom szobája ajtaján, no meg azért sem, mert a kétszer három méteres főszerkesztői szoba ajtaja amúgy sincs szinte soha bezárva.

– Az Evangélikus Élet főszerkesztőjeként hét esztendeje áll a Luther Kiadó alkalmazásában. Hogyan értékeli a hetilapunk élén eddig végzett munkáját?

– Először is az Evangélikus Élet már jó ideje valódi csapatmunka eredményeként kerül hétről hétre az olvasók elé. De önértékelésre azért sem vállalkozhatom, mert ellentétben azon munkaágakkal, amelyek tevékenységéről csak alkalmanként szerez tudomást a szélesebb egyházi közvélemény, mi minden héten megmérettetünk. És nemcsak az Úristen, de a nálánál többnyire szigorúbb olvasók színe előtt is… Elismerés viszont – teljes joggal – a szerzőket illeti. Ha az olvasónak tetszik egy írás, akkor esetleg meg is jegyzi a cikk szerzőjének a nevét, ugyanakkor kit érdekel, ki volt annak a lapszámnak a szerkesztője, olvasószerkesztője, tervezőszerkesztője és így tovább… Mi csak akkor kerülünk képbe, ha valami nem tetszik. Egy rossz írás olvastán önkéntelenül felvetődik a kérdés az emberben: „Hát ez meg hogy kerülhetett a lapba?!”

– Ez majdnem úgy hangzik, mintha keseregne.

– Ugyan dehogy! Engem kizárólag az szokott bosszantani, ha valamiféle kegyes frázisnak tartják, amikor a szerkesztőségi munkát szolgálatnak nevezem. Márpedig objektíve is az. Más kérdés, hogy egy keresztény lapnál ez kettős értelemben is igaz.

– Korábban Magyarországon is, és tízéves ausztráliai pályafutása során is világi médiumoknál dolgozott. Mennyiben jelent mást egy egyházi lap szerkesztése?

– Ne legyenek illúzióink, minden orgánum valamilyen „zászló” alatt tevékenykedik! Szerkesztőségünk falán azt hirdeti a tábla, hogy „nem magunkat prédikáljuk, hanem az Úr Jézus Krisztust” (2Kor 4,5a). Az Evangélikus Életnél azért tudom és addig fogom tudni jól érezni magam, amíg nyugodt lelkiismerettel kijelenthetem, hogy a lap az Úristen iránt elkötelezett szolgálatban áll. Nem arról van szó, hogy egyes kérdésekben nálunk ne jelentkezne „befolyásolási szándék”, de „kisajátítási szándékkal”, vagyis a szerkesztői jogosítvány csorbítására való törekvéssel ez idáig nem találkoztam. Talán mert azt is érzékelik az egyházon belüli különböző csoportok, hogy én magam sem a saját tulajdonomnak tekintem a lapot. Arra egyébként ma már talán valóban csak keresztény médiumoknál van lehetőség, hogy ilyen-olyan érdekérvényesítés helyett az értékérvényesítés lehessen a szerkesztő elv.

– Ezzel együtt többször vádolták a lapot és személy szerint Önt is bizonyos egyházi személyek iránti pozitív elfogultsággal, míg egyes kegyességi irányzatok úgy érezték, véleményük háttérbe szorul a lap hasábjain.

– Én eredendően mindenkivel szemben pozitívan vagyok elfogult. Ismétlem, mindenkivel szemben. Viszont az a dolgom, hogy az egyes lapszámokat lehetőleg eredeti és lehetőleg színvonalas írásokkal segítsem megtölteni. Így azután azok iránt, akik jól írnak, és szívesen írnak, kétségkívül fokozottabban vagyok „pozitíve elfogult”. Ebből azonban nem következik, hogy hetilapunk X vagy Y szócsöve akarna lenni. De egy újságban csak az a cikk tud megjelenni, amelyet megírtak. A meg nem írt kéziratoknak erre semmi esélyük… Bizony jó volna, ha minden „kegyességi körből” érkeznének írások. Pontosabban: nívós írások. Vagy legalább témajavaslatok. Mondjuk azok helyett az olvasói levelek helyett, amelyek szerzői csupán azt nehezményezik, hogy miért X vagy Y írt már megint a lapba…

– Témákban, témajavaslatokban is hiány volna?

– Na erről azért nincs szó, jó ötletekből mindig is több van, mint jó kéziratokból. A gondunk inkább az, hogy mivel szerzőink többsége nem gyakorló tollforgató, a kéziratgondozás elég rendesen leköti belső kapacitásunkat. E tekintetben ugyan összehasonlíthatatlanul jobb a helyzet, mint volt hét évvel ezelőtt, sokkal több alkalmon tudunk személyesen részt venni, de… Tudja, mit? Mondok egy példát: évek óta dédelgetett tervünk, hogy az EvÉlet hasábjain időről időre bemutassunk egy-egy gyülekezetet. Pályakezdő újságíróként magam is közreműködtem egy hasonló riportsorozatban. Akkor egy-egy nógrádi település kulturális életének bemutatása volt a feladat. És egy riport „felvételére” az ember kapott egy hetet. Persze abban a szerkesztőségben nem egyetlen fő dolgozott újságíró státusban…

– De azért az Üllői úti szerkesztőségben elég nagy a forgalom.

– Bocsánat, de – szerintem – nem elég nagy! Tény, hogy a hozzánk betérők tétlenkedő munkatárssal nem találkozhatnak, és tény az is, hogy hosszas beszélgetésekre munkaidőben kevés az esély. Mégsem tudok örülni annak, hogy az Országos Egyházi Iroda székházába érkezők többsége olyan „tapintatos”. A közvetlen, személyes kapcsolatok számunkra nélkülözhetetlenek.

– Főszerkesztő úr azt mondta, hogy csak akkor áll kötélnek, ha a közegyházi állapotokkal kapcsolatos véleményére is rákérdezek az interjúban…

– Most mindössze túlérzékenységünket szeretném szóba hozni. Elvileg ugyan sokan igényelnék például az evangélikus közélet árnyaltabb bemutatását, bátorítanak is az „itt-ott azért egyházunkban is előforduló” feszültségek, problémák gyakoribb néven nevezésére, ugyanakkor számomra az elmúlt hét esztendő egyik legkeserűbb tapasztalata, hogy egyházunk népének rendkívül alacsony az ingerküszöbe. De nemcsak egyházi közélettel kapcsolatos téma tud kiváltani heves reakciókat, hitmélyítő írásokra is sokan érzékenyek. Ennek mindaddig örülni is tudok, amíg ki nem derül, hogy valójában csupán a cikk szerzőjének személye vagy írásának egy-két jelzője borzolta a kedélyeket…

No már most lehetséges, hogy szarkasztikusnak mondott stílusommal vagy egyéb megnyilvánulásommal időnként akaratlanul én magam is megbántok embereket, de ha valakit szánt szándékkal akarnék megbántani, arról azért valószínűleg tudnék. Bizonyára vannak, akik okkal vagy ok nélkül a lapra, szerkesztőségi kollektívánkra is neheztelnek, de kéretik elhinni, hogy bennünk senki iránt nincsenek szeretetlen indulatok. Ha tehát egy írás valakinek az elevenére tapint, ne tessenek rögvest személyes támadásra gyanakodni. Örömmel olvastam, hogy novemberben országos felügyelőnk is a problémák nyílt feltárására buzdította szolgatársait a felügyelői konferencián, de azért tudtommal senki sem reklamált, hogy ezek közül végül egyetlen konkrét ügy sem „artikulálódott” a lap hasábjain…

– Nem lehet, hogy azért, mert féltek egy esetleges szerkesztői cenzúrától?

– A problémafeltáró írások valóban megsokszorozzák a szerkesztő felelősségét, és – teszem hozzá – erősítik az Úristennel való kapcsolatát. De azért nem olyan nehéz biblikusan dönteni, és én ezt semmi esetre sem nevezném cenzúrának. Nyilvánvaló, hogy egy keresztény orgánumban nincs helyük személyeskedő támadásoknak. Ezeknek másutt sem volna helyük, de mi még véletlenül sem keverhetjük össze az alanyt az állítmánnyal. Lehet indulattal írni hibákról, problémákról, bűnökről, de a bűnökön való mégoly jogos felindultság sem olthatja ki az érintett személy iránti szeretetet. Ezen túlmenően ha egy cikk szakmailag nem kifogásolható, a szerkesztőnek vagy a szerkesztőbizottságnak már „csak” azt kell mérlegelnie, hogy a sajtónyilvánosság segíti-e az adott probléma megoldását, vagy épp ellenkezőleg, megnehezíti. Kulcskérdés, hogy épít-e, vagy rombol. Nem tartom magam tévedhetetlennek, de tapasztalatom szerint a jól időzített publicitás az esetek túlnyomó többségében segít. Más kérdés, hogy az érintettek ezt mikor ismerik fel, és megint más, hogy – legalább utólag – hajlandók-e elismerni.

– Végezetül a jövőre vonatkozó terveiről kérdezném, de előbb mégiscsak illenék valamiféle összegzést adnia az elmúlt hét esztendőről…

– „Ugyanúgy, mint eddig, csak – ha lehet – még színvonalasabban” – hét évvel ezelőtt számomra ez a mondat summázta az akkori sajtóbizottság elvárásait. Ma már e komoly kihívás korlátai is láthatók. Az a lap, amely egy meglehetősen heterogén összetételű közösségben mindenkihez szeretne szólni, voltaképp esélytelen arra, hogy minden körben szerethető legyen. Pedig azt a mostani célt sem könnyű teljesíteni, hogy lehetőleg minden egyes lapszámban minden réteghez tartozó találjon a maga számára értékes lelki-szellemi muníciót. Éppenséggel volna ötletem, hogy ebből a helyzetből milyen irányokba lehetne elmozdulni, de a lap átszabása nyilvánvalóan az Evangélikus Élet hagyományaival való szakítást jelentené, és ezt a lépést csak a „megcélzott” olvasóréteg üdvözölné maradéktalanul…

Bár mostanság divat megkérdőjelezni az akkori egyházvezetés döntését, én azt gondolom, hogy annak idején bölcs előrelátással határoztak az egyházi sajtómunka megreformálása, korszerűsítése mellett. Ha erre nem szánták volna el magukat, akkor talán még ma is az elődömtől örökölt Erika írógéppel történne a kéziratok „szedése”… Ehhez képest a kiadó igazgatóját és engem már eleve azzal az instrukcióval állítottak munkába, hogy – kiadói, szerkesztői feladataink ellátása mellett – próbáljunk meg fokozatosan kialakítani egy korszerű munkakörnyezetet is. Az EvÉlet vonatkozásában a fokozatosság érthető kívánalma első renden annak a kérdésnek az eldöntését igényelte, hogy a személyi állomány vagy az infrastruktúra kiépítése kapjon-e prioritást. Nem bántam meg, hogy ez utóbbira szavaztam, de minden szépsége ellenére sem idézem fel magamban szívesen az első két-három évet. Viszont nem lehetett nem megtapasztalni az Úristen gondviselését, kiváltképp a szerkesztőségi munkatársak „kiválasztódásában”. A technika fejlődése persze nem a mi tempónkhoz igazodott, így azt még hét év múltán sem állíthatom, hogy a legkorszerűbb eszközökkel készítjük a lapot, de 2006 tavaszára szerkesztőségünk összlétszáma is elérte a szükséges minimumot. Közben az újság oldalszáma is megduplázódott, és mi tagadás, büszke vagyok arra, hogy egyházunk elsőként az EvÉlet on-line verziójával jelent meg a világhálón jelenlegi formájában – az Internet Munkacsoport jóvoltából.

Voltak azután emlékezetes fórumbeszélgetéseink, rendszeresítettük az evangélikus médiaműhelyeket, újabban pedig az EvÉlet-estek sorozatával szeretnénk személyes kapcsolatokat is ápolni hűséges olvasóinkkal. És itt álljunk is meg, hiszen az aligha adhat okot elégedettségre, hogy hetilapunk példányszáma az elmúlt hét esztendőben kisebb mértékben csökkent, mint az egyháztagság… Ráadásul most, amikor boldogan jelenthetném, hogy a szerkesztőségben immár befejezettnek tekinthető az építkezés, épp forradalmi változások vették kezdetüket a médiafogyasztási szokásokban. Szó sincs tehát arról, hogy lazíthatnánk. Az internetkorszak merőben új kihívások elé állítja a nyomtatott sajtót, így a mi szerkesztőségünket is. Továbbra is az Úristen gondviselésére szorulunk.

Boda Zsuzsa

::Nyomtatható változat::