Evangélikusok

Hozzászólás a cikkhez

Nem könnyű egyről a kettőre, ötről a hatra jutni, pedig ezekben a napokban hétről a nyolcra kellene továbblépnünk! Ökumenikus imahétre készülünk… (Vajon tényleg készülünk?!) Precízebben fogalmazva: imanyolcadot hirdetünk a keresztény egységért. S ezen a ponton valóban fejlődés, minőségi változás lenne, ha felfedeznénk, mennyivel több, miben más a nyolc, mint a hét.

Nyilvánvalóan nem a napok mennyisége, az imahét hossza a kardinális kérdés. Sokkal inkább annak a felismerése a fontos, amit az idei programfüzet egyik bevezető mondata világosan megfogalmaz: „Az egységre törekvés egész esztendőre szóló feladat.” Tegyük hozzá: egész életünkre szóló feladat! Az imahét nem kegyes kampány, amelyet a hosszú, unalmas téli estékre találtak ki, hogy azután a hetedik napon szépen lekerekítsük, kipipáljuk, mondván: ezen is túl vagyunk…

Az idén a bibliai mottó is – „…szüntelenül imádkozzatok…” – frappánsan szemlélteti az imanyolcad szimbolikus üzenetét: nincs megállás, nincs szünet, nincs záróakkord. A nyolcadik napon újrakezdjük, pontosabban: meg se szakítjuk az Istennel és egymással folytatott élő és éltető kommunikációt. Ebből a szempontból érdemes visszahelyezni a kiragadott apostoli biztatást eredeti kontextusába: „Mindenkor örüljetek, szüntelenül imádkozzatok, mindenért hálát adjatok…” – bátorítja Pál az akkori és mai igehallgató, imádkozó közösségeket (1Thessz 5,16–18a).

Kevés az öröm, ritka a hála egyéni és közösségi hitéletünkben? Tárjuk még szélesebbre a nyílás- és nyitászáró szerkezeteket talán kissé elhasznált, áporodott levegőjű „erős várainkban”! Engedjük, hogy a Lélek szele átjárjon, felfrissítsen minket! Nem kell félnünk az ilyen szellőztetéstől, a „spirituális ökumenizmustól”. Már idézett programfüzetünk használja ezt a sajátos kifejezést.

Vajon mit rejt a kissé misztikus szókapcsolat? Érdemes végiggondolni a felkínált választ: „A spirituális ökumenizmus a lelki ajándékok megosztását igényli, hogy ha valami hiányzik egy-egy felekezetből, az a másikban találja meg a szükséges kiegészítést. Ez képessé tesz minket arra, hogy a felekezeti sajátságokon túl eljussunk minden adomány Forrásához… A spirituális ökumenizmus elvezethet minket az emlékezet gyógyulásához is… Más szóval a lelki ökumenizmus célja a keresztény egység, amely misszióba küld minket Isten dicsőségére…”

Mondhatjuk, hogy szép ez az ökumenikus „propagandaszöveg”, könnyű a brosúrából idézgetni, de vajon mindebből mi működik a valóságban? Létezik-e ökumenikus együtt munkálkodás a hétköznapokban, túl hét-nyolc szépen megrendezett ünnepi alkalmon?

Személyes emlékeimet próbálom felidézni, melyek életre szólóan meghatározták viszonyulásomat a jó pásztor „más” (Jn 10,16!) juhaihoz. Kezdő lelkészként egy évet dolgoztam a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsának irodájában Prőhle Károly főtitkár mellett. Ez idő alatt sokat tanultam, tapasztaltam. Semmiképpen se szeretném a ma oly divatos, szinte kötelező módon lesajnálni a hivatalos, szervezett ökumenikus erőfeszítéseket. De tény, hogy döntően pozitív ökumenikus élmények először gyülekezeti közegben értek.

Éppen harminc éve első önálló gyülekezetemben, Pécelen éltem át a legelső olyan ökumenikus imahetet, melynek magam is aktív részese lehettem. 1978-at írtunk, egészen más volt hazánkban a politikai, egyházpolitikai klíma, de nem ez határozta meg az ökumenikus éghajlatot a fővárosközeli kis településen. Még ma is emlékszem az akkori bibliai mottóra: „Nem vagytok idegenek…” (Ef 2,19)

Ez nem üres „losung” volt csupán. Pécelen évi ötvenkét hétig tartott a spirituális ökumenizmus. Rendszeresen együtt voltunk igére figyelő, imádkozó közösségben a katolikus plébánossal, Halász Endrével, a református lelkész kollégával, Orosz Ferenccel és a baptista lelkipásztorral, Révész Benjáminnal. Minden hivatalos ökumenikus nyilatkozatnál és dokumentumnál többet jelentett, amikor Bandi bácsi becsöngetett, hogy „talált nekem” egy evangélikust valamelyik közeli kórházban… El lehet-e felejteni, amikor az evangélikus parókia romos kéményének újrafalazásához mesterember címét keresve válasz helyett a baptista kolléga nyitott be kőművesruhában, néhány belevaló presbiterével együtt? Pár óra múlva minden tégla a helyére került. Lám, a spirituális ökumenizmusnak akár ilyen praktikus gyümölcsei is lehetnek…

Mindez csak kedves nosztalgiázás lenne? Hogy akkoriban a külső nyomás tartott volna minket jobban össze? Hogy a ránk szakadt szabadság szükségszerű következménye a felekezeti önzés felerősödése? Nem tudom elfogadni az efféle keserű, cinikus bölcselkedést!

Isten legyen irgalmas hozzánk, ha csak érdekből, kényszerű taktikából és félelemből vagyunk képesek összefogni valamiféle közös ellenséggel szemben. Jaj nekünk, ha visszaélünk a szabadság ajándékával, ha csak magunkat akarjuk hizlalni, megtartani.

Az igazi egységtörekvés nem lehet a külső klíma, a széljárás függvénye. Egyetlen tiszta forrása az a Lélek, aki valóban szabaddá, Isten gyermekévé tesz. Pál erről így tanúskodik: „Mert nem a szolgaság lelkét kaptátok, hogy ismét féljetek, hanem a fiúság lelkét kaptátok, aki által kiáltjuk: »Abbá, Atya!«” (Róm 8,15)

Ez a Lélek, az erő, a szeretet és józanság Lelke, az Atya és a Fiú Lelke, az egység és szabadság Lelke segítsen, vezessen minket tovább – hétről a nyolcra!

Gáncs Péter püspök, Déli Egyházkerület

::Nyomtatható változat::